A közvélemény számára mindeddig ismeretlen képeket és dokumentumokat láthatnak az érdeklődő látogatók a Nobel-díjas Kertész Imréről az Szegedi Tudományegyetem Központi Épületében nyílt kiállításon, egészen október 31-ig.
A tárlat a 23. Őszi Kulturális Fesztivál programjaként jelenik meg, és két részre tagozódik: az 1960-tól KertészImre irodalmi témájaként megjelenő korai „iskolaévek”, azaz portrék és a képekhez tartozó vallomások.
A kiállítás második részében a már Nobel-díjas író szegedi bölcsészkaron tett látogatását mutatja be fényképek és interjúrészletek által.
A tárlatot október 15-én, hétfőn Dr. Hafner Zoltán irodalomtörténész, a KertészImre Intézet igazgatója nyitotta meg. Közreműködött Szecsődi Ferenc hegedűművész és Benedekfi István zongoraművész.
Az Szegedi Tudományegyetem Központi Épületének aulájában huszonnyolc paravánon szerepelnek képek és dokumentumok Kertész Imréről, így is megemlékezve a 2016-ban elhunyt Nobel-díjas íróra.
Hafner Zoltán, a KertészImre Intézet igazgatójának megnyitón mondott beszéde:
„Kedves barátaim, tisztelt vendégek!
Abban a szerencsés, bár mostanság korántsem könnyű helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Kertész Imrét: az embert és az írót, akivel a barátságom és munkakapcsolatom is sok szállal kötődik Szegedhez. E történet 24 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor Erdélyi Ágnesnek köszönhetően egy évig én szervezhettem a Móra Kollégium irodalmi estjeit. Egy ilyen alkalomra érkezett meg 1994. október 28-án az író – emlékszem, ő az egész este folyamán tegezett, én pedig magáztam (35 év volt a korkülönbség közöttünk), ami számomra teljesen természetes volt: idősebb és általam nagyra becsült tanáraimmal, Keserű Bálinttal és Ilia Mihállyal is ekként beszélgettem. Miután elbúcsúztunk, még visszafordult a kollégium lépcsőjén, s azt mondta: „Döntsd el, hogyha legközelebb találkozunk, tegeződünk vagy magázódunk-e.” Zavartan válaszoltam, hogy jó, tegeződjünk – de biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Aztán nem így alakult: véletlenek során múlt a többi, feltéve, hogy vannak véletlenek. Tény azonban, hogy a Nobel-díjig (a tényleges munkáink kezdetéig) mégiscsak többször összefutottunk baráti társaságban, vagy épp ő hívott meg négyszemközti beszélgetésre.
Amikor 2002 őszén neki ítélték a Nobel-díjat, a szélesebb olvasóközönség körében szinte teljesen ismeretlennek számított – így hát kiadói részről felmerült annak a gondolata, hogy próbáljuk meg valamiképp az ismeretlenKertész Imrét bemutatni. Ennek érdekében kezdeményeztem, hogy kezdjük el beszélgetéseinket rögzíteni, Az első találkozásunkra ez ügyben, ha jól emlékszem, 2003 januárjában került sor. Akkor, a két-három órányi felvétel után mindössze Imre kisgyerekkoráig, az első négy-öt évéig jutottunk el. Élvezte a mesélést, és azt javasolta, semmit ne siessünk el, ne tűzzünk ki határidőt: tartsuk meg ezt a ritmust, és utólag majd meglátjuk, mi alakul ki belőle. Másfél éven keresztül, időrendben haladva jutottunk el az akkori utolsó művéig, a Felszámoláshoz, amelynek szerkesztője lehettem. Ez a beszélgetéssorozat máig kiadatlan, ám e nélkül nem készülhetett volna el a K. dosszié. A hangfelvételek átírására itt, Szegeden került sor, Machan Eszter jóvoltából, és amikor majd nézik a képeket és a hozzájuk választott kommentárokban azt olvassák, hogy „Kiadatlan interjúrészlet”, akkor az idézetek erre a bizonyos beszélgetéseinkre utalnak. Terveztünk, kérésemre, egy képeskönyvet is, amely elkészült és szintén nem jelent meg: a mostani, „tanulóéveket” bemutató kiállításrész ennek anyagából is válogat – és akad olyan fotó, amelyhez az író e kötetterv kapcsán írt személyes hangú kommentárt.
Ezen első munkáink közben és után készült el tehát a K. dosszié – egy párbeszédes formában, önállóan megírt önéletrajz, melynek budapesti bemutatójára a Radnóti Színházban került sor, 2006 márciusában. Az író beszélgetőtársául a legendás műveltségű, 1973 óta mindmáig Szegeden tanító Szörényi Lászlót kértem fel: a már említett Móra Kollégium-beli irodalmi esteket ugyanis előttem hosszú éveken át ő vezette, hónapról hónapra, s engem ért az a megtiszteltetés, hogy e hagyományt folytassam. A színházbeli beszélgetés aztán még órákig folytatódott szűkebb körben – és megidéződött az egykori Móra-beli esték hangulata, és így is váltunk el: az első adandó alkalommal folytatódjék tovább e hajnali 2 óráig tartó beszélgetés Szegeden, a Móra Kollégiumban, melyre az író rögtön s örömmel igent is mondott.
Nem volt egyszerű a szervezés és időpont egyeztetés, és a lehetséges fogadtatást, az érdeklődők számát is nehéz volt megjósolni. Bizonyos kockázatot jelentett, hogy a bölcsészkari Auditorium Maximum meg fog-e telni fiatal hallgatókkal. Előzetes tapasztalataink sem voltak: az akkor már a párizsi Sorbonne és a berlini Freie Universität díszdoktorát mindössze a pápai református gimnázium és a pannonhalmi bencés gimnázium hívta meg ezt megelőzően közönségtalálkozóra; magyar egyetemtől viszont sem azelőtt, sem később nem kapott hasonló invitálást az író. A szegedi fogadtatás és vendégszeretet azonban minden várakozást felül múlt. Ahogy Ilia Mihály tanár úr nyilatkozott: utoljára 1956 októberében a MEFESZ (a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének megalakulásakor) voltak annyian a bölcsészkar nagytermében, mint 2007. március 28-án. S ahogy a másnapi Délmagyarország újságírója fogalmazott: „… a több száz fős hallgatóság meghitten ölelte körül az írót. Később egy pad nagy robajjal le is szakadt, annyian ültek rajta.” – Ugyanitt olvashatjuk: „Szörényi László, majd a publikum két és fél órán keresztül faggatta Kertész Imrét, de végig azzal az érzéssel, hogy még órákon keresztül hallgatná őt – fehérek közt egy európait.” A komor művek szerzőjének nyitottsága, közvetlensége és kivételes humorérzéke páratlan hatással volt. Az estet követő hosszas dedikáció során Kertész Magda (az író második felesége) úgy nyilatkozott, hogy a „fantasztikus légkörből” szinte kézzelfoghatóan volt tapintható a szeretet; maga az író pedig így búcsúzott: „Nagyon meghatott ez az óriási részvétel Szegeden. Legnagyobb örömömre rengeteg fiatal volt. Emelkedett érzésekkel megyek haza.”
Mindezek nem udvarias szavak – Kertész Imrével haláláig sok időt voltam együtt Berlinben és Budapesten, volt, hogy havi rendszerességgel töltöttünk kettesben egy-egy hetet, mikor Magdának egyéb ügyeket kellett intéznie. Kisgyerekkora, pontosabban szülei válása óta (s ekkortól indul a jelen kiállításunk) ott kísértett Kertész Imrében a szeretetéhség és szeretethiány. Ennek megtapasztalása volt a legszívbemarkolóbb és a legborzalmasabb számomra az utolsó években. Ebből a szempontból is kivételes pillanat és különleges jelentőségű volt a szegedi találkozó: sosem érezhette ennyire, hogy itthon is szükség van rá; s a díjak ezt az érzést soha nem pótolhatták. Minél többet foglalkozom – immár hivatalból is – Kertész szövegeivel, annal inkább bizonyos számomra, hogy az író műve és élete (mely ezer szállal kapcsolódik össze) még jócskán felfedezésre vár. A szegedi egyetemnek, tanáraimnak én magam is sokat köszönhetek: remélem, e kiállítással az íróval közös hálánkként viszonozhatjuk mindazt, amit kaptunk, s amit igazán megköszönni nem is lehet. Nézzék és fogadják szeretettel e most először bemutatásra kerülő képeket.”