„A családi legendárium szerint apai nagyapám mezítláb »indult világgá« Keszthely környéki szülőfalujából, Pacsáról, ahol megelégelte a kisparaszti sorsot. A fényes fővárosba érve, a Kerepesi (a mai Rákóczi) úton addig sodródott a kábító, nagyvárosi tömegben, amíg egy csillogó-villogó rövidáru- és divatüzlet kirakata meg nem torpantotta. Azonnal beállt segédnek, és, a szokványos »sikertörténetek« szabályai szerint, hamarosan feleségül vette a tulajdonos legkisebb lányát, majd hipp-hopp, ő is megnyitotta a saját tükrös-csilláros csodaboltját. A 19. század végén járunk, még két évtized, és kitört az első világháború. Klein nagyapám akkorra már Kertészre magyarosított. A háborúban először idősebbik, Imre fiát vesztette el, később pedig az egész vagyonát, amit jó hazafi módján, teljes egészében a hadikölcsönbe fektetett.

Én már csak a Tömő utca 56-os számú házban ismertem meg őket. A legfölső emeleten laktak, az ablak a Fűvészkertre nyílott. – Nem maradt róluk fényképem." (Elektronikus kézirat; kiadatlan)

„Később nagyanyám és nagyapám gettóba kerültek, előtte azonban a maradék vagyonukat, amit aranyban vagy platinában megőriztek, átadták a mostohaanyámnak, aki később azt mondta, hogy »eltűnt«, ugye ezt mondták akkoriban. A háború után vásároltak maguknak egy szobát a zsidó szeretetotthonban, amely a mai idegsebészet helyén volt Zuglóban, az Amerikai úton. Hatalmas nagy épület, a háború után, tizenhat-tizenhét éves koromban, egyszer-kétszer meglátogattam őket, de azt követően, hogy jött a Rákosi-rendszer, az egész szeretetotthont kitelepítették valahová a cseh határvidékre. Ha meg akartam volna őket látogatni, akkor a Belügyminisztériumban határsáv-belépőt kellett volna kérni, előtte vizsgálatok, ki vagyok, mi vagyok, az ember, ha nem vigyázott, akár le is tartóztathatták. Úgyhogy én nem kértem ezeket az engedélyeket, és végül ott pusztultak el, nem csak ők, mind a kitelepített öregek.” (Interjúrészlet)

„Anyám családja Kolozsvárról származott, az első világháborúban jöttek el. Nagyanyám, az érdekes arcú Bretter Betty, fiatalon meghalt tuberkulózisban, ami akkoriban gyógyíthatatlannak számított. Megtiltotta neki az orvos, hogy három gyerek után még egyet a világra hozzon. Amikor anyám negyedik testvére megszületett, édesanyjuk belehalt a szülés megpróbáltatásaiba és ezt sose bocsátották meg ennek a testvérnek, aki emiatt egy kicsikét visszamaradott lett, és furcsa, magányos, vénkisasszony életet élt. A nagyapámat Jakab Mórnak hívták. Fáradt öregúrként ismertem meg, akkor már egy kicsit leépült. Hallgatag, finom, szép ember volt. 1919-ben román csapatok szállták meg a várost, a család Budapestre menekült. Nagyapám, az egykor kolozsvári banktisztviselő azonban Budapesten nem tudott többé talpra állni, magának s a családnak új egzisztenciát teremteni. Valahol a Molnár utcában találtak egy lakást. A nagyapám később újra megnősült, s így hatan éltek abban a kis lakásban. Új feleségét az anyám nem nagyon szerette, pedig nagyapám ezt a négy lánya érdekében tette, mert hogy ő maga nevelje fel őket, ez meghaladta volna amúgy sem túltengő életerejét. Ma azt gondolom, hogy nagyapámat túlságosan is közelről érinthette a háborús vereség. Személyes kudarcának tekinthette. Azonosult az összeomlással, és a vereség pánikjában elveszthette lába alól a talajt.” (Interjúrészlet)

„…próbálkozott ezzel-azzal, majd a fővárostól igényelt egy trafikot, akkoriban ehhez olcsóbban lehetett hozzájutni. Szegény annyira nem volt kereskedő típus, hogy irtózott a vevőktől, ha kértek egy csomag cigarettát, legszívesebben azt mondta volna, hagyjuk a cigarettát, beszélgessünk inkább. Finom ember volt.” 
(Interjúrészlet)

 

„Amikor nyugalomba vonult, a saját erejéből és a család segítségével megvásárolt egy szerény, kétszobás családi házikót Rákosszentmihályon, ott élt a feleségével, akiről csak később tudtam meg, hogy nem az »igazi«  nagyanyám. Egy-egy vasárnap estén összegyűlt az anyai ágú rokonságom a kis rákosszentmihályi házban. Háború volt már. Nagyapám ilyenkor maga köré gyűjtötte a férfiakat, beterelte őket a belső szobába, és aggódó ráncokkal a homlokán, a hangját szinte suttogóra fogva megkérdezte: »Na, mi újság? Mit tudtok? Mi lesz?« […] Mindkettőjüket megölték Auschwitzban. A marhavagon ablakán még kidobtak egy anyámnak címzett levelezőlapot: »Vonatra raktak, valahová visznek, nem tudjuk, hova« - körülbelül ez állt rajta.[…] Anyámnál sokáig megvolt. Ma is emlékszem a szürke színű papírosra, a ceruzával rárótt, lefelé hajló két sorra. […] Egy jótét lélek megtalálhatta, felbélyegezte és postára adta.”
(K.  dosszié)

„Apám drága, sovány, szép ember volt. Levantei arc. Koromfekete, göndör haja makacsul ellenállt a fésűnek. Harcos volt, aki valami távoli csatatéren lankadatlan, s számomra ismeretlen küzdelmet folytatott. Többnyire vesztésre állt.” – „…fakereskedő volt. Tágas pincehelyiség, amelyben, bizonyos rend szerint, deszkarakások sorakoztak. A meredek lépcső tövében kivilágított üvegkalitka, az »iroda«. Apám még az árut sem tudta kifizetni, amivel kereskedett, bizományba kapta a deszkát a nagykereskedőtől…” 
(K. dosszié)

„1927-ben házasodtak össze, ’34 körül váltak el. Házasságuk nem volt szerencsés, mert apám sose tudott felnőni ahhoz, hogy egy olyan feltörekvő, makacs szépasszonyt, mint az anyám volt, kordában tartson. Az egész házasság – ha jól vettem ki – a féltékenység jegyében zajlott.”
(Interjúrészlet) 

„Vasárnap lehetett, hiszen mindketten otthon voltak. Ordítottak egymással. Világosan kivettem, hogy az uszodáról van szó: apám nem akarta, hogy anyám elmenjen az uszodába. Valószínűleg gyanította, hogy anyám randevúzik ott valakivel. Elég az hozzá, hogy apám megkaparintotta az anyám fehér gumiból való fürdősapkáját, és darabokra szaggatta. Anyám viszont hatalmas szabóollót kerített, s két vágást ejtett apám kalapjának elülső karimáján. […] Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Végül anyám elment az uszodába, apám pedig magával vitt, új kalapot vásárolni. Talán inkább szombat lehetett, hiszen vasárnap nem voltak nyitva az üzletek.” (K. dosszié)

*

„Én azt hiszem, ez a házasság egy szerencsétlen házasság volt, ők ketten nem nagyon illettek egymáshoz. Anyám minden tekintetben más volt. Akkor szokatlanul önálló nő, nagyon korán a saját lábára állt, ő már tizenhat éves korában dolgozott.”
(Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

„Akkoriban a válást nehézkes jogi formulákhoz kötötték. Például le kellett szögezni, hogy a férj vagy a feleség hibájából mondják-e ki a válást, s apám azt a föltételt szabta, hogy a válást az anyám hibájából mondják ki. Ez viszont azzal járt, hogy anyámnak le kellett mondania a fia fölött gyakorolt jogairól, s bizonyos »láthatásban« kellett kiegyezni, ami meg is történt. Így aztán anyámat hetente egyszer, vakáció idején hetente kétszer láttam.”
(K. dosszié)

 

*

„Anyám mindig elvitt a városból, valami fürdőhelyre. Leginkább Erdőbényére meg Parádfürdőre emlékszem. Ma hihetetlennek tűnik, de ezek elegáns, jobb polgári fürdőhelyek voltak, kiváló szállodákkal, amelyeket a háború után »szakszervezeti üdülőkké« vagy egyéb efféle rendeltetésű intézményekké alakították át, és azután teljesen lepusztítottak.”
(K. dosszié)

„Apámnak kezdetben nem kellett bevonulnia munkaszolgálatra, volt orvosi papírja a gyomorfekélyéről, s ezzel megúszta a behívást, nem is esett még akkor a zsidótörvények alá, mert nem volt közalkalmazott. Később Jászberénybe hívták be. 
(Interjúrészlet)

 

„Még a nyáron, Ausztriából hazajövet, meg akartuk nézni a helyet, ahol apám meghalt: M. talán még inkább ragaszkodott hozzá, mint én. Keresztülhajtottunk Sopronon, majd bal felől Sopronkőhida végeláthatatlan börtönvárosa szegélyezte utunkat, szürkén, nyomasztóan, örökkévalóan. Elértünk valahová, ahol fehér por kavargott, és nyomorúságos bódéknál sört ittak az emberek. Kővilág kezdődött itt, fehér kavicsok, fehér kövek, fehér sziklák a még kemény, nyáresti fényben. Egy színlapon operettet hirdettek. A bejárat mögötti kőmezőn burgenlandi turistabuszok parkoltak, száraz port kavarva csosszanó, nehéz léptekkel igyekeztek a barlangszínház bejárata felé, ahonnan már kihallatszott a zenekar hangicsálása. Egy jegyszedőféle ember a jegyünket kérte. Megkérdeztük tőle, hogy van-e itt valahol emléktábla. Elképedt: emléktábla? De megpróbált segíteni rajtunk: talán ötvenhatos emléktábla? Nem, negyvenötös emléktábla. Jött egy fiatal rendőr. Igen, ő tud valakik valamiféle emléktáblájáról, látta is, de hogy pontosan hol, azt elfelejtette. Ő is kérdezte: miféle eseményről van szó? Nos, tömeggyilkosságról – mondtuk óvatosan. Igen, de mikor? – akarta tudni. Az ötvenes években? Vagy ötvenhatban? Vagy utána? Nem, negyvenötben. Ezen aztán végképp elámult: – Negyvenötben?! – mintha csak, mondjuk, óperzsa maradványok után kutatnánk. Nekivágtunk a kietlen kősivatagnak, a színházi grottában, nagy csinnadrattával, éppen fölcsendült a nyitány. Kőtorlaszok, kőmezők, távolabb meredek sziklafalakkal övezett kőszurdék tárult elénk. Elnémultunk, mert megértettük, helyben vagyunk. Ausztria felé botladozva, ahonnan mi most egy fürdőszállóból, s talán ugyanazon az úton ide megérkeztünk, a halálmeneteket még beterelték e természeti sziklabörtönbe, valószínűleg utolsó magyarországi szálláshelyükre, mielőtt átadták őket a németeknek; aztán osztrák területen működő koncentrációs táborok felé hajtották őket tovább. Ezrek, tízezrek férhettek el itt ’45 telén, kora tavaszán a kövek közt a fagyban. Aki reggel nem tudott – vagy nem akart – tovább menni, belelőtték a barlangokba. Egyetlen szóra sem volt szükség, a puszta helyszín mindent elárult. Semmi más nem történhetett itt, e hely lelke a sortűz, a kínzás, a gyilkosság volt. Egy ideig tétován kutattunk még valami jel, valami emlék, maradvány, ki tudja mi után; sziklák közt botladoztunk, kőtörmeléken csúszkáltunk. Aztán föladtuk, kézen fogva, szótlanul visszakullogtunk a parkolóhelyre, ahová kiszűrődött a rikító operettmuzsika.” (Valaki más)

„Igen, valamit kétségkívül elhallgattunk egymás előtt: apám azt, hogy milyen sorsra segített a világra jönnöm, én pedig, hogy ezt a sorsot nem fogadom el. De erről a tényről egyikünk sem tudott; csak az eredményt észleltük, s ez keserves volt. Ellenszegülésem mindenre kiterjedt, szolidaritás helyett distancia alakult ki bennem. […] nem szerettem magamat ebben a destruktív szerepben. Szívesebben lettem volna simulékony, de gondtalan kisfiú, jó tanuló, tiszta lelkiismeretű, őszinte, szorgalmas, szeretetre méltó. Ha viszont ezzel próbálkoztam, undorodtam önmagamtól. A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam. Most, hogy elmondom ezt, végtelen szeretet fog el apám iránt: nem érthette szegény, hogy miért van ennyire nehéz dolga velem.” (K.  dosszié)

„Anyám mindenképpen ki akart törni onnan, és már tizenhat éves korában munkába állt. Nem tudom, mindjárt a Budapest–Salgótarjáni Gépgyárban kezdett-e, azt hiszem, igen, és az ambícióinak köszönhetően végül egy Herczeg nevezetű vezérigazgató titkárnője lett, ami komoly pozíciónak számított. Csodálatos munkaerő lehetett, mert még nyolcvanéves korában is bejárt a TÁRKI-ba dolgozni, nem volt hajlandó nyugalomba vonulni, a munka volt az élete. Tizenhat éves korától önálló életet élt, fizetése volt, és mielőbb férjhez akart menni, a lányoknak akkoriban ez volt az egyetlen kiútjuk, ráadásul nagyon szép is volt.” (Interjúrészlet)

 

„Bátor is volt, de leginkább fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. Az ő »világbizalma«  mindvégig rendíthetetlen maradt. Szép nő volt az anyám, elegánsan öltözködött, és nem ismerte az akadályokat. […] Büszke volt rá, hogy az akkor nagyhírű színésznőre, Tőkés Annára hasonlít – megtörtént, hogy autogramot kértek tőle az utcán. (K. dosszié)

 

 

„Válása után hamarosan Seres László felesége lett, aki egy nagyvállalat cégvezetői posztját látta el. Jómódban éltek a Rózsadombon, a Zivatar utcában. A város felszabadítása után megtudta, hogy Seres Lacit egy Ausztria felé tartó halálmenetben látták utoljára: meghalt. 1953-ban  anyámnak nemsokára egy régi barátja kezdett udvarolni, Ermer Árpád, a vákuumtechnika szakembere. A mérnökök általában unalmas emberek, Árpi bácsi mindenesetre az volt, hacsak éppen nem a vákuumról esett szó, ami engem viszont igen kevéssé érdekelt. Anyám férjhez ment az üvegmérnökéhez, akit időközben gyárigazgatóvá léptettek elő. Később Jugoszláviában a nagykövetségen a külkereskedelmi részleget vezette, tehát a politikai elit magasabb szintjéhez tartoztak.” (Interjúrészlet)

 

vissza