„Iskolába jártam… Közben persze a tanulás érdekelt a legkevésbé. A gimnázium közelében, az Erzsébet körúton volt a Pollák pinpong- és biliárdterem, ott találkozgattunk mindig a fiúkkal, moziba is jártunk, jöttek az első amerikai filmek, az Öt lépés Kairó felé, a Brodway Melody, a Rhapsody in Blue, az egyik nagyszerűbb film a másik után, le voltunk nyűgözve tőlük. Működtek az éjszakai lokálok, mulatók, zenés eszpresszók… […] Auschwitz és a háború után felfokozott életizgalom volt bennem is, egyáltalán nem érdekelt az iskola, legfeljebb ha bált rendeztek benne. Nem vettem komolyan, szinte minden tárgyból megbuktam. Mindig át akartak segíteni, mert Auschwitzból jöttem és erről mindenki tudott.” (Interjúrészlet)

*

„Osztályfőnökünk, Szarka tanár úr, latin–magyar szakos volt, egy csodálatosan békés, szelíd ember, aki nagyon szeretett bennünket, és soha nem éreztette, hogy zsidók vagyunk.” (Elektronikus kézirat, kiadatlan) 

*

„…egy német televíziós ember interjút készített velem, valamikor a ’90-es évek elején talán, amit az a Zsidó Múzeumban kezdtünk. Kérdezte, hol jártam iskolába, mondom, innen nem messzire. Menjünk át föltétlen. Nyári szünet volt, beléptünk az iskolába, az udvaron malter, minden szétszedve, és hogy úgy mondjam, a szokott magyar címer fogad: takarítónő, egyik kezében vödör, a másik kezében seprű, s körben fejes káposztaszag, mint Orwell regényeiben. Kérdi, mit akarnak maguk itten? Mondom, látja, ez az úr az egyik német televíziótól jött, keressük az igazgatót. Az igazgatónőt nem lehet. Aztán megtaláltuk az igazgatónőt, bemutatkozom. Maga író? Igen, az lennék. Nem ismerjük egyetlen könyvét sem. Hát, mondom, nagyon sajnálom, de ez nem jelent semmit, attól én még az lehetek. De mi ismerjük Konrád Györgyöt, aki ide járt, ismerjük Lezsák Sándort, aki ide járt, az ő könyveik megvannak, magáról nem tudunk. Maga nem küld nekünk könyveket. Mondom: miért küldenék maguknak könyveket? Ha küldene, akkor nyilvántartanánk magát is, mint a többi írót, aki ide járt. Ne haragudjon, én nem ambicionálom, hogy engem nyilvántartsanak, semmi közöm az egészhez, csak ez az úr volt olyan naiv, és azt hitte… Nagyon mulatságos volt az egész, a német csak tátotta a száját: mit mond? Mondom neki, nem ismernek. Teljesen meg volt hökkenve. Mikor iratkozott be ide, kérdi az igazgatónő. 1941-ben. Akkor maga… Igen, a zsidó osztályba. Rögtön hárított: nekünk erről nincsenek dokumentumaink, elvesztek az iratok. Teljes kudarccal végződött a látogatás. Elmeséltem a történetet néhány osztálytársamnak, az egyikük történész, Harsányi Iván, a pécsi Janus Pannonius Egyetemen tanít, úgyhogy ő utánajárt és összeszedett néhány dokumentumot. Az igazgatónő aztán eltűnt a legközelebbi, 50 éves érettségi találkozónk idejére […]  Sajnos nem nagyon látom dokumentálva, hogy voltak ezek a zsidó osztályok, pedig fontos lenne tudni róluk.” (Interjúrészlet)

 

 

 

vissza