Az angol lobogó a következőképpen született, valamikor ’88–89-ben. Meglehetősen depresszív időszak volt ez számomra: a Kaddis készen volt és nem tudtam, mit írjak. S akkor volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy egy vonaton utaztam és ellopták a bőröndömet… Ez csak azért volt baj, mert benne volt a fekete kapcsos dossziém, amiben a kézirataimat tartom, és azt is ellopták. És akkor én elkezdtem kutatni a tolvajt, és valahol a vonaton találtam egy fiatalembert, és azt mondtam neki, hogy csak azt a fekete dossziét adja vissza, a többit viheti, nem érdekel. Hosszas és mély párbeszéd zajlott köztünk, amelyet nem tudnék felidézni, de amelynek végén ő visszaadta a fekete dossziét, és én másnap elkezdtem írni az angol lobogót, mert éreztem, hogy ez az álom arra figyelmeztet, hogy írni kell, dolgoznom kell.” (Interjúrészlet; riporter: Csáki Judit)

*

 

„Hajnali álom, anyámmal beszélek telefonon. Anyám szenilis hangon; örül; engem sírás fojtogat; anyám szemrehányásai; szelíden, zavarosan, az én fuldokló mentegetőzésem; felébredés, ráébredés a halálra, hogy elveszthetem akiket szeretek; sírhatnék, halálvágy. – A soha, soha véget nem érő lelkiismeret-furdalás; meghalni fiatalon kell.

*

„A sok dámaszerű, finom és elesett öregasszony Bécsben: mindig szegény anyámra gondolok.  Szegény, most már mindig öregen, dámaszerűen és elesetten marad meg az emlékezetemben: a sors igazságtalansága ez az ő fiatalságával, a szépségével szemben, amit mindig annyira ápolt, és amit emlékül akart hagyni – mit is mondjak, hogy lehet kifejezni az élet iszonyatát, ezt a borzalmat, amit a lét káprázata alig egy-egy percre tud elfedni előlem, mindig, mindenben, mindenütt érzem, látom a szakadékot…” (A néző)

 

vissza