„Végeredményben azt hiszem, hogy a Jegyzőkönyvben írtam meg Az angol lobogó folytatását, vagyis azt, hogy nem történt semmi az országban, semmi lényeges változás. […] A Jegyzőkönyv közérthető nyelven íródott, nem okoz nehézséget a megfejtése, rövid is és akkor is érthető, ha elhagyod belőle azt, ami benne a legfontosabb, vagyis nyugodtan lehet egy egyszerű vámügyi történetként is olvasni. Olyan dolgokról van szó benne, amiket mindenki átélt, és boldogan elolvas újra meg újra, ilyen szempontból tehát szerencsésnek mondható ez az írás.” (Interjúrészlet)

*

„A Jegyzőkönyv egy olyan ember életéről szól, amely elhagyta a saját világos vonalvezetését, egy kicsit züllésbe fordult, amely többé nem tartalmazza a közvetlen kapcsolatot önmagával. Egy olyannak az életéről szól, aki elmerült a lét akkor eléggé örvendetes csábításaiban egyfelől, másfelől a különféle csapások útvesztőiben. […] Ez a szó legszorosabb értelmében novella volt; a „novella” szó ugye olasz eredetű, annyit jelent, hogy újdonság. Igazi társadalmi esemény volt, mert sok ember élményét írtam meg benne. Több író ismerősöm is felhívott, és elmondták, hogy velük is ugyanez történt. Kérdeztem tőlük, miért nem írták meg? Hát… szégyelltem volna – hangzott a válasz. Ez valóban egy szégyenletes esemény, de én a szégyenletes események írója vagyok, miért pont ezt szégyelltem volna? A Jegyzőkönyv közérthető nyelven íródott, nem okoz nehézséget a megfejtése, rövid is, és akkor is érthető, ha elhagyod belőle azt, ami benne a legfontosabb, vagyis nyugodtan lehet egy egyszerű vámügyi történetként is olvasni. Olyan dolgokról van szó benne, amiket egy diktatúrában mindenki átélt, és boldogan elolvas újra meg újra, ilyen szempontból tehát szerencsésnek mondható ez az írás. […] Engem, úgy látszik, a bukásnak az a fajtája érdekel, amit újra meg újra meg lehet írni, mert azt hiszem az élet is erről szól. Ha az egzisztenciádból kiszakít a külvilág, akkor elindulsz a romlás útján – ez az, amit Simone Weil „a rossz mechanizmusának” nevez. Ha elkap a masinéria, akkor csak rossz dolgok történhetnek, amik aztán visszavezetnek a rendes vagy rendetlen életedbe, ahogy tetszik, de a sajátodéba.” (Interjúrészlet)

 *

„A történet csak annyiban hiteles, amennyire bármelyik más történetem. Úgy tűnik, sikerült az olvasóval elhitetnem: megtörtént az eset, annak ellenére, hogy valóban meg is történt…

Számomra óriási meglepetés volt, hogy éppen ennek az írásomnak lett ekkora visszhangja. Ennek a töredékével is beértem volna a Sorstalanság című, 1975-ben publikált regényem esetében.” (Interjúrészlet; riporter: Murányi Gábor)

*

„Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább – így hittem – becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogy a rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturális színvonala alá kényszerít, hogy látókörömet beszűkíti, tehetségemet felőrli. Mégis, így akartam élni abban a hitben, hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek – talán éppen nekem meg kell fogalmaznia…” (Jegyzőkönyv)

 

vissza