Petri György december 22-én lenne 75 éves – ebből az alkalomból jelent meg a költő fiának, Petri Lukács Ádámnak a visszaemlékezései, gazdag fotóanyaggal, a Kertész Imre Intézet gondozásában. A könyv bemutatójára december 17-én került sor a Terror Háza Múzeumban.
Viszonyom a viszonyainkhoz: talán ez a távoli Petri György-parafrázis fedi legpontosabban Petri Lukács Ádám emlékezetmozaikjának műfaját. Igazi főszereplője nem is elsősorban a nemzeti költővé lett apa, hanem az a hiány, és az a nehezen vagy sehogy sem feldolgozható trauma, amely Petri Lukács Ádám számára érezhetően mindmáig valamiféle gyönyörűségesen és fájdalmasan komplikált problémaként rajzolja ki apjához – és ezen keresztül: saját magához – fűződő kapcsolatát. A fényképekből kibomló emlékekből emellett – ám az említett traumáktól korántsem függetlenül – felsejlik egy (szerb-zsidó-magyar) családtörténet is, Belgrádtól Auschwitzon át Budapestig, a II. világháborútól Kádár János országlásán át a rendszerváltás utáni évek pezsgő reménytelenségéig. Petri György szellemalakja a történelmi kulisszák közt, mintha a kelet-európai létezéstechnikák, mentalitások, élet- (és halál)stratégiák egy lehetséges változatának mikrotörténelmi módszerekkel megírt figurájaként kísértene. A körötte burjánzó házibulik, szakácsversenyek, a mindig jelenlévő, változatos felállású hölgykoszorú, a gyerekszoba idilljét gyakorta helyettesítő kocsmák, a marginális, ellenzéki kör intellektuális közege, illetve az önpusztítás változatos technikái a „legvidámabb barakk” életterének azokat a kulturális metódusait idézik fel, amelyeknek részben mindannyian örökösei és hordozói vagyunk. A kollektív és a személyes egymásba fonódása, mint ká-európai sorstapasztalat. A fényképek, mikrotörténetek és versek egymásba szálazódó együttese olyan képes szövegkönyvvé fűzi össze a visszaemlékezéseket, amely közelmúltunk érzéki dokumentumává állnak össze.