„Annak idején éppen a diploma előtt szakítottam meg a tanulmányaimat, és szöktem el hazulról. Most olyasvalamibe ugrottam fejest, amiről tudható volt: előbb-utóbb el fogom veszíteni az állásomat miatta, és megint szökevény, megint csavargó leszek. Ugyanarról a visszatérő viselkedésmintáról volt szó, amely először akkor jelentkezett, amikor ötévesen arról álmodoztam, hogy megszököm, és veszek egy ásót. Ez sokszor megjelent még ezután is. Minden ilyen hídégetéssel új fordulatot vett az életem, és végül is elfogadtam őket, mint sorsom elkerülhetetlen velejáróit. […] Miután meggyőződésemmé vált, hogy a kommunizmus az egyetlen megoldás Európa számára – úgy is, mint kisebbik rossz a fasizmussal szemben, úgy is, mint az út Utópiába –, továbbra is megmaradhattam volna a párt diszkrét útitársának, vagy akár szavazhattam volna rá a választáson, és minden marad annyiban. Ám én aktív tagja lettem a pártnak és hírszerző apparátusának; ebben nyilvánult meg ismét a hídégetés pszichológiai késztetése.” (Nyílvessző…, 346–347.)
Koestler az 1930-as évek elején, Fiat gépkocsijának vezetése közben
(Fotó: Photo Geisendorf)
„Alig vártam, hogy egyesíthessem az életemet új hitemmel, ugyanúgy, mint az első alkalommal, amikor útnak indultam az új Jeruzsálem felé; hogy végre visszatérhessek a köznapi szintről a létezés tragikus síkjára, az újságírásból a Forradalom barikádjára – ami akkor, tizenkét hónappal Hitler hatalomra kerülése előtt, teljesen valóságos és igen közeli lehetőségnek tűnt. Röviden: az, hogy beléptem a kommunista párt soraiba, ugyanannyira volt hitbeli cselekedet, mint amennyire annak a vágynak a kifejeződése, hogy »önmagam legyek s kívüle senki más«. 1931. december 31-én nyújtottam be belépési kérelmemet; kezdődjék az új élet egyszerre az új naptári évvel! Kérvényemet Németország Kommunista Pártjának Központi Bizottságához címeztem; rövid önéletrajz volt benne, és annak kifejezése, hogy kész vagyok szolgálni az ügyet bármely minőségben, ahogyan a párt határoz.” (Nyílvessző…, 350.)