„…fölmerült annak a lehetősége, hogy a fiatalok Svájcba, Svédországba, s még nem tudom hová mehetnek szanatóriumba, utókezelésre, utána pedig, képességeiknek megfelelően, különböző ösztöndíjakkal továbbtanulhatnak az Egyesült Államokban. Na most, olyan aljasok azért már ott is voltak a kommunisták, hogy szerveztek egy tüntetést, s úgy akarták beállítani, hogy az amerikaiak lélekkufárok, nem akarják hazaengedni az embereket. Én gyerek voltam és ugyanúgy haza akartam jönni, mint ahogy annak idején a sorból nem akartam kiállni. Nem tudtam, hogy az apám meghalt, úgy éreztem, hogy nekem is haza kell térnem, megnézni, mi van a családdal…" (Interjúrészlet)

*

Az amerikaiak becsületesek voltak, azt mondták, természetesen mehetünk, két teherautó rendelkezésre áll, holnap viszünk benneteket. Fölraktak egy autóra és elvittek a szovjet zónáig. Ott megmondták, hogy innentől többé felelősséget nem vállalunk értetek. Egy domboldalon raktak le, […] ott ültek ötösével egy kondér körül a szovjet katonák. Furcsa látvány volt, mondhatom, miután láttam már az amerikaiak büféjét. Drezdában egy napot kellett várakozni, én már csak a vonat tetején kaptam helyet, és éjszaka ordítozások közepette jött egy géppisztolyos orosz katona. Mindenkit kirabolt, hozzám is odajött, csíkos ruhában voltam. Hiába mondtam neki, hogy most jövök a koncentrációs táborból, kis híján lelőtt. Rohadt zsidó, ide mindent. Amerikai katonai zsákban volt a felszerelésem, mindet elvette, csak a cipőmet sikerült megmentenem, mert az a lábamon volt, meg egy pokrócot, ha jól emlékszem. Hihetetlennek tűnik, pedig inkább ez volt a normális, csak nem voltam felvilágosítva, azt hittem, ők is olyanok, mint az amerikaiak. Nem akarom őket bántani, mert az oroszok csodálatosan viselkedtek a koncentrációs táborban, szerették egymást.” (Interjúrészlet)

„Jean Améry esszéi mondanak erről a legtöbbet. Van egy ragyogóan pontos szava: Weltvertrauen – így fordítanám: a világba vetett bizalom. Nos, ő leírja, milyen nehéz e bizalom nélkül élni. Aki ezt a bizalmat egyszer elveszítette, az örök magányra ítéltetik az emberek közt. […] Egyszerűen úgy képzeltem, hogy a felnőtt emberek világának az a kötelessége, hogy engem innen kimentsen és épségben hazajuttasson. Ez ma egy kissé mulatságosan hangzik, de valóban így éreztem. És rendíthetetlenül hiszem, hogy ennek a gyermekes bizalomnak köszönhetem a megmenekülésemet.” (K. dosszié)

 

*

„A Baross utcai lakásban valaki más nyitott ajtót; a nyitánya volt ez annak, hogy egy megváltozott világba tértem vissza, de az élmény, hogy apám vagy a mostohaanyám helyett egy idegent pillantottam meg az ajtóban, akkor olyan volt, akár egy földlökés. […] Amikor elmentem, a Baross utca volt a status quo, amikor hazajöttem, még nem tudtam, hogy apám meghalt.” (K. dosszié)

„Miután hazatértem, megtudtam, hogy apám meghalt, így anyámhoz költöztem, aki addigra már visszakapta a lakását. Az történt ugyanis, hogy amíg ő a sárgacsillagos házban, majd utána a gettóban volt, beköltözött hozzájuk egy magyar Gestapo-detektív, aki makulátlanul adta vissza a lakást, úgy, ahogy átvette. Nagyon vigyázott arra, nehogy valamit föl lehessen hozni ellene, aztán eltűnt az országból, természetesen. A házat bombatalálat érte, ezért egy ideig nem volt melegvíz, így a Lukács uszodába jártunk fürödni. Odaköltöztem, de meglehetősen viharos körülmények között laktunk együtt. A lakás a magasföldszinten volt, és anyám nem örült, amikor éjszaka háromkor, négykor másztam be az ablakon, áradt belőlem a rum- és dohányszag. Az első adandó alkalommal elköltöztem egy albérletbe a Pannónia utca környékére, amit aztán A kudarc című regényben le is írtam körülbelül, ott lakott egy nő a kisfiával. Ott laktam egy darabig, amíg tudtam fizetni az albérleti díjat, amikor nem tudtam, visszaköltöztem.” (Interjúrészlet)

 

vissza