„Zavaros, de eleinte érdekes korszaka volt ez az életemnek. A Világossághoz 1948-ban, a koalíciós időkben léptem be, hallatlanul izgalmas időszak volt. Nem véletlenül mondta Bibó: azt írják a sírjára, hogy »Élt 1945-től 1948-ig«. Fantasztikus három évünk volt akkor. Ma már kevesen tudják, milyen volt az élet 1945 után. Ez a lendület, meg persze a fiatalságom vitt előre. Az újságnál néhány hónapig jól lehetett dolgozni, majd 1949-ben mindennek vége lett. Beállt az állami cenzúra. Nem újságot, leckét kellett írni. Akkor csak a bizonytalansággal kevert borzalmat éreztük, azt még nem tudtuk, hova vezet majd. Képtelen voltam megtanulni a frázisokat, ezért inkább nem írtam semmit, következésképpen sok baj volt velem. Egészen addig, amíg meg nem kaptam a felmondásom, amit kivételes szerencsének tekintettem. Akkortájt ugyanis nem elküldték, hanem letartóztatták az embereket.” (Interjúrészlet; riporter: Ferch Magda)

*

A szerkesztőség eredetileg a József körút 5-ben volt. Kezdetben izgalmas szerkesztőségi órákat éltünk át, megjelent egy nap hat vagy hét újság, Magyar Nap, Világ, Világosság, Délutáni Kis Újság stb., körülbelül egy-egy órás eltéréssel, nem volt televízió ugye, konkurálni kellett, hogy a lapok életben maradjanak. Izgalmas délelőttök voltak, tizenegykor vagy fél tizenkettőkor volt az úgynevezett »slussz«, a lapzárta, amikor beérkeztek az utolsó jelentések, és egy óra múlva a lap már az utcán volt. Utána a szerkesztőség megkönnyebbülve átment a Népszínház utca és a Körút sarkán lévő eszpresszóba, vagy pedig ott maradt a szerkesztőségben. Emlékszem, egyszer véletlenül beültem a nagy tekintélyű Kellér Andor székébe, aki ezen igen csak meglepődött, és azt mondta: »Kertész szerkesztő úr, majd ha ön megkapja a Nobel-díjat, akkor beleülhet a székembe…« Most már nem kívánok beleülni. Szóval érdekes társaság volt ott, mindenféle emberek, jó újságírók, akik közül sajnos később sokan elzüllöttek. Amikor jött a már említett Rákosi-féle fordulat, átköltöztünk az új székházba, reggel bélyegezni kellett, hogy ki mikor érkezik, s véget ért a szabadság. […] Az angol lobogóban dokumentális pontossággal leírtam, mi történt aztán a szerkesztőségben." (Interjúrészlet)

*

„A felmondás akkoriban nemigen tartozott az állami vállalatok és az állami alkalmazottak közt fennálló kapcsolat rendes formái közé. […] Én viszont szabályos felmondólevet kaptam kézhez a Szikra Lapkiadó Vállalattól: 1951. január elsejétől nem tartanak többé igényt a munkámra. […] Viszont, ha nem akartam az úgynevezett »közveszélyes munkakerülés« törvénycikkelyének a hatálya alá kerülni, három hónapon belül munkahelyet kellett találnom. Gyári munkásnak mentem. Más megoldás nem volt.” (K. dosszié)


 

vissza