„Az apja bankigazgató volt, emellett földjük is volt, gazdag, tehetős családnak számítottak. 1941-ben vagy ’42-ben csatolták vissza a Vajdaságot Magyarországhoz, majd voltak az újvidéki vérengzések, de nem esett bántódásuk. Mivel azonban ők is zsidók voltak, az apjának föl kellett adnia az állását, ám hatalmas végkielégítést és nyugdíjat kapott. 1944-ben, a német megszállás alatt viszont minden elveszett, szegény apja – szerencséjére – idejekorán meghalt, anyjával nem tudom, mi történt. A húga beállt a jugoszláv partizánok közé és eltűnt, Albina fölmenekült Pestre. […] Megismerkedett egy úrral, ez a férfi a MÁV-nál dolgozott, a Nyugati pályaudvar gazdasági főnökeként. […] Később elvette feleségül, majd a háború után valahol a Dessewffy utcában egy szépen berendezett, több szobás lakásba költöztek. Később azonban a Kántor-féle nagy perben letartóztatták. […] Albinától mindent elvettek, de az utolsó pillanatban tudott még egy kis lakást szerezni a Török utcában. Ide költözött be, ott állt egy fillér nélkül, állást pedig nem talált.” (Interjúrészlet)

*

 

„Tanult foglalkozása nem volt, rendelkezett azonban gépkocsivezetői jogosítvánnyal. Így aztán a TEFU nevű állami teherfuvarozó vállaltnál helyezkedett el, teherautósofőrként. […] Eléggé feltűnő jelenség volt a farkaskutyájával, amelyet magával vitt az útjaira, hiszen az állatot nem volt kire hagynia.” (K. dosszié)

 

„Egy szép napon behívót kapott az Államvédelmi Hatóságtól, jelenjen meg ekkor meg ekkor. […] Albina bement egy trafikba, vett magának egy doboz cigarettát, ugyanekkor bement egy férfi is a trafikba, szintén vett egy doboz cigarettát, és köszöntek egymásnak. A férfi szabadkai volt, úgy hívták, Pupos, váltottak néhány szót, hogy van, mi újság stb., stb. aztán soha többé nem látták egymást, egészen addig, amíg a letartóztatott Albina elé nem vezették ugyanezt az embert, és megkérdezték tőle, hogy mit tud róla. Semmit. És ön, Pupos úr? – Ő szintén ugyanezt a választ adta. Kiderült a következő: ez a Pupos állítólag teherautósofőrként embercsempészettel is foglalkozott, Jugoszláviába vitt ki – nem biztos, hogy igaz, mindenesetre ez volt a vád – olyan magyar háborús bűnösöket, akik Jugoszláviában követtek el valamit, lásd újvidéki hideg napok. Ha ilyen emberre bukkantak valahol Pesten, akkor elrabolták, bedugták egy kocsiba, és levitték a jugoszláv határra, ahol átcsempészték. Puposnak ebből lett egy nagy pere, de mire a vádiratig eljutott az ügy, teljes egészében tisztázódott, hogy Albinának a világon semmi köze mindehhez. […] Azt mondta neki az ávós tiszt: asszonyom, maga itt most már annyi mindent látott, hogy beláthatja, nem engedhetjük ki – és internálták Kistarcsára. 1953 után, amikor kiszabadult, egy súlyos depressziós időszak következett, rossz fizikai állapotban is volt természetesen, rehabilitáció kellett volna, de hát erre enyhén szólva is semmi lehetőség nem adódott. […] 

Azután eljött ’56, és Albina végleg a pincérmesterségnél kötött ki, noha több nyelvet is beszélt, a szerbet és a horvátot anyanyelvi szinten, németül is perfektül, franciául és angolul szintén elég jól. […] – itt az élete teljesen mellékvágányra terelődött.” (Interjúrészletek)

vissza