„1960-ban négyévi csőd után mondtam magamnak, ezt az anyagot ismered, tessék hát ezt megírni… […] Engem kifejezetten az alkalmazkodás érdekelt, hogy adja fel az ember önmagát, hogyan lesz sorstalan. Nem abból indultam ki, hogy önéletrajzot írok, és nem is ezért állítottam egy gyereket az elbeszélés középpontjába. […] Sok holokausztregény jelent meg addigra, amikor elkezdtem írni a Sorstalanságot, de hangsúlyozom, hogy nem holokausztregényt akartam írni, és ez nem is holokausztregény. A holokausztot nem lehet megírni…” (Interjúrészlet)

*

„A kísérletezgetések után rátaláltam egy elidegenített, csúnya germanizmusokkal teletűzdelt nyelvre, amely részben egy hivatalos, részben egy iskolai nyelvnek a keveréke. Ennek a fiúnak nem lehetett saját, egyéni nyelve, hiszen mindenhonnan befolyásolták, nyomták, nevelték, csak ezekkel a nyelvekkel találkozott, ezek voltak azok, amelyeken gondolkodni tudott. Nem volt saját, belső élete, és mivel nem volt saját nyelve, nem is akart beszélni. […] Egy sorstalan embernek mindig hiányzik a lényege, s így hiányzik belőle a vallomás tere, nem szólal meg és nem vall magától. Ebből következett az is, hogy nem volt lehetséges a hagyományos értelemben vett mesélés.” (Interjúrészlet)

„Emlékszem, rengeteget bajlódtam a negyedik  fejezet kezdésével, amikor mennek Auschwitz felé. El kellett volna mesélni az egész téglagyári előzményt, és sose sikerült, mindig túl komoly volt. Kimentem a Római strandra, gyönyörű szép idő volt, feküdtem a gyepen, és azt mondtam magamban, az istenit neki, nem elég ponyvaszerű. Soha nem szabad magyarázkodással kezdeni, abban mindig ott az önsajnálat veszélye, le kell merülni a legolcsóbb ponyvaregények szintjére, és onnan felépíteni a fejezetet. És akkor kezdtem úgy, hogy »A vonaton legjobban a víz hiányzott.« Ez meglehetősen egyszerű »lényegtelen« kezdés, de innen már el lehetett mesélni a múltat, úgy, hogy közben megmaradunk a jelenben.

Megmondom őszintén, mindenki azt gondolja, hogy mennyit szenvedtem, amikor ezt a könyvet írtam, de én rengeteget szórakoztam közben, olyan örömet okozott ez a könyv, mint kevés másik, mert boldog voltam, amikor rájöttem valamire.

...egy tizennégy éves gyereknek, különösen, ha pajtások, hasonló korú gyerekek veszik körül, akikkel megoszthatja sorsát, nem annyira könnyű elvenni az életkedvét. Van benne valami… valami romlatlan naivitás, ami megóvja őt a teljes kiszolgáltatottság, a teljes reménytelenség érzésétől. Egy felnőtt embert ilyen értelemben sokkal hamarabb lehet megtörni. […]

A Kádár-rendszer sajnos arra szoktatta a művészeket, mint az egész rendszer általában, hogy a művészek is kettős módon gondolkozzanak. Elsősorban szerették volna, hogy olvassák őket, sikerük legyen és elismerésben részesüljenek. Szóbeli és anyagi elismerésben egyaránt. Másrészt ismerték az életet, így tudták, hogy az irodalom manipulált, cenzúrázott, abszolút mértékben kézben tartott, tehát minden siker, elismerés, pénz az állami hatóságoktól függ és a hatóságoknál elismertnek lenni nem olyan nagy dicsőség.” (Interjúrészlet)

 

vissza