GYÁSZBESZÉD

Barátaim – Albina halott!...

Nem lehet e brutális tényt eléggé nyersen megfogalmaznom, hogy elhiggyem: nincs többé. Sziporkázóan eleven lénye már csakis a mi képzetünk, a mi emlékünk, ő maga elment, eltűnt, soha többé nem látjuk magunk között, soha többé nem halljuk a hangját, soha többé nem halljuk őt nevetni. – – Bárcsak állna a helyemen pap vagy hivatásos halottbúcsúztató, hogy valami szépszavú, kenetes vigasszal szolgáljon: de ő ezt sosem akarta volna. Szinte hallanám gúnyos nevetését, látnám, ahogy a fejét csóválná. Én viszont, Barátaim, 42 éve társa és egyetlen hozzátartozója, én nem tudlak megvigasztalni sem Benneteket, sem önmagamat. Én a halálban – mint ahogyan ő is, jól tudom – egyetlen vigasztaló mozzanatot sem találok. A halál nekem sem a túlvilági életet, sem a feltámadást sem az üdvösséget nem jelenti; a halálban én csak a felfoghatatlan rettenetet látom, amelyet elfogadhatunk ugyan, még akár belé is törődhetünk, mindez azonban mit sem enyhít azon a gyalázaton, amely szeretteinket elszakítja tőlünk, az eleven embert élettelen tárggyá változtatja, és amely végül minket magunkat is elkerülhetetlenül utolér.

Ha vigaszt keresek tehát, ezt csakis az életéből meríthetem, és megvallom, ez nem könnyű. Ahhoz a nemzedékhez tartozott ő, amelyen az úgynevezett történelem tűzzel-vassal, kíméletlenül átgázolt. Nem sorolom, hiszen Ti, a barátai ismeritek e kálvária stációit. Háborút, börtönt, az évtizedeken át folytatott kegyetlen, vendéglátó-ipari munkát.

Nem az élete volt nagyszerű: ő maga volt nagy lélek. Tudott nevetni, miközben három tonnás teherautót vezetett, az ötvenes évek otromba sofőrbundájában. Idomárként sürgött-forgott a ferencvárosi kocsmák vendégei közt, ahol dolgoznia kellett. Négyszer-ötször kezdte újra az életet, vagyonelkobzások, börtönök, testi-lelki tortúrák után. Amikor a börtönből kilökték, nincstelenül, kisemmizve, összekerült egy huszonnégy éves fiatalemberrel – velem –, akinek az a homályos elgondolása volt az életről, hogy azt egy könyv megírására teszi fel. Semmi sem indokolta ezt az eltökéltséget, semmi bizonyíték sem szólt e szándék realitása, megvalósíthatósága mellett. Mégis vállalt, s vállalta mellettem eleinte a gúnyt, az értetlenséget, a nehéz munkát; s ha végül talán mégis sikerült létrehoznom valamit, e szellemi termékekben az ő hite, az ő munkája is jelen van, ahogyan az arca, a lénye, az alakja is minduntalan fel-felbukkan e könyvek lapjain. Az én munkám az ő emlékműve is.

Tudom, hogy ez az igazolás, a beteljesülés tudata elégtétellel töltötte el; tudom, hogy élvezte a könnyebb, a gondtalanabb éveket, amelyekben utoljára mégiscsak része lehetett. De nem tudok határozott választ adni a kérdésre, mely a halál óráján mindannyiunkban zaklatóan felmerül: arra, hogy boldog volt-e. Különös és megfejthetetlen az emberi lélek, fáradt madár, amelyet fogyatkozó illúziók röptetnek, az évek teltével mind nehézkesebben, a szürke valóság felett. Az ő illúziója az illúziótlanság, ez a mindennél veszedelmesebb illúzió volt. Szeretett tapasztaltnak látszani, sebezhetetlennek, mint akit nem érhet többé meglepetés vagy csalódás: így védelmezte odaadó tisztaságát, lényének oly törékeny, igen: gyermeki lényegét, amit semmilyen tapasztalat soha megrontani nem tudott. Halálos ágyán egy szeretett barátnőjének azt mondta, hogy nyugodt, mert rendben van a szénája. Ez volt az ő, egyszerűségében annyira sokat mondó formulája arra, amit degesz pátosszal végső számvetésnek is nevezhetnénk. És ennél a formulánál vigasztalóbbat itt, ma nehezen tudnék találni, mert nemcsak, hogy valóban rendben volt a szénája, de mély megnyugvással tölt el, hogy ő ezt tudta is.

De térjek vissza a megválaszolhatatlan kérdésre: boldog volt-e? Attól függ, mit tartunk boldogságnak: a könnyűt-e vagy a nehezet. Romantikától mentes korunkban senki sem kérkedik azzal, hogy a látszólagos jó helyett a látszatra rosszabbat, előny helyett a hátrányt, a könnyű ellenében a nehezet választja. Neki mindig a nehéz jutott, s ha nem vagyunk is – ha nem egészen vagyunk is – misztikusak, hisszük azért, hogy ebben valami homályos, de következetes értelem rejlik. Hagyjuk az olyan szavakat, mint „sors”vagy „végzet”; és ne gondoljuk, hogy kifürkészhetjük egy másik lélek titkát, még ha ezt a lelket a legközelebb érezzük is magunkhoz. Az ember idegenségre ítéltetett, és magányának falait csakis a szeretet félszeg mozdulataival feszegetheti. Egyedül a szeretet csodálatra méltó. Az ő műve, az ő élete alkotása a szeretet volt. A szeretet adta erejét, és a szeretet fogja megőrizni emlékét. És ha végül mégiscsak mondanom kellene róla valamit, ami ennek az emléknek a forma határozottságát és a jelenség világosságát kölcsönzi, azt mondanám: csodálatos élete volt, mert szeretett és szerették.

.........................................................................................

És most hajtsunk fejet és temessük el…

(Elektronikus kézirat; kiadatlan)

(További naplójegyzeteket lásd: A néző. Magvető, Bp. 2016. 149–173. p.)

 

vissza