ELŐSZÓ

Regényből filmforgatókönyvet írni veszedelmes játék; de még veszedelmesebb néha, ha a szerző ezt nem teszi meg. Vannak ugyanis regények, melyek idővel nyilvánvalóan filmvászonra kívánkoznak, s ez a szándékuk éppoly ellenállhatatlan, mint amilyen ellenállhatatlanul annak idején a megírásukra törekedtek. S néhány keserű tapasztalat után – például miután elolvasott egy „filmsztorit”, melyet, különben a legjobb szándékkal, egy hivatásos forgatókönyvíró állított elő a regényéből –, a szerzőnek végül be kell látnia: ahelyett hogy idejét a további kitérési manőverekre fecsérelné, leghelyesebb, ha maga lát neki a munkának.

Nem biztos, persze, hogy ez a leghelyesebb döntés: én magam mindenesetre így döntöttem. Nem feledkezhettem meg azonban a műfaj törvényéről, arról, hogy egy forgatókönyv – szemben a regénnyel – nem az úgynevezett örökkévalóság, hanem a filmrendező számára készül. Így aztán kötelességem inteni az Olvasót: hiába is keresné itt a nyelvi radikalizmust, amely az eredeti művet – SORSTALANSÁG című regényemet – jellemezte. Mert film és regény két, egymással merőben ellentétes műfaj. S ha a regényírónak az a dolga, hogy nyelvi eszközeivel megteremtse a saját zárt világegyetemét, a forgatókönyv írójáé tulajdonképpen csak annyi, hogy szerényen egy – hogy így mondjam – kiállítatlan csekket nyújtson át a rendezőnek és munkatársainak, hogy azt majd ők a maguk művészetével és tudásával kitöltsék.

Másfelől így kevésbé korlátoztak a műfaj áthághatatlan törvényei. A regényíró szabadsága más, mint a regényből készült forgatókönyv írójáé; és ha a kettő történetesen ugyanaz a személy, akkor abban a figyelemre méltó élményben lehet része, amelyet a skizofrénia egy igen kellemes válfajának nevezhetnénk. Mert, a forgatókönyv írójaként, a szerző egyszerre azon kapja magát, hogy terjedelmesebbé és személyesebbé válik: most teret engedhet bizonyos önéletrajzi részleteknek, emlékeknek, sőt anekdotáknak, amelyeket regényíróként a legszigorúbban elvetett.

Ebben az értelemben a forgatókönyv megírása kétségkívül szórakoztatóbb munkának bizonyult. Nem mondhatnám azonban, hogy kielégítőbbnek is. Az egyiken néhány hónapig dolgoztam, a másikon kerek 13 esztendeig. A regény, mint már említettem, zárt világegyetem, amelynek önmagáért kell helytállnia. A forgatókönyv viszont nyitott lehetőség csupán, puszta „irodalmi anyag”, amelyet a kifejező arcok, a hangok, a kameramozgás, a zene: egyszóval a nyelven kívüli művészi eszközök ébreszthetnek csak eleven életre.

 

(Elektronikus kézirat; magyarul nem jelent meg)

  

 

 

vissza