| PÁRIZSI BESZÉD Hölgyeim és Uraim, Ezen a helyen ma a francia irodalomról kellene beszélnem, lerónom a francia írók iránti hálámat, akiktől oly sokat tanultam, s akiknek így olyan nagy szerepük van abban, hogy a Sorbonne Egyetem megtisztelő meghívásának eleget tehettem. Nagy út áll mögöttem, s itt korántsem a Berlinből Párizsba vezető repülőútra gondolok. Tizenhét éves lehettem, épp hogy egy lélegzetvételnyi szünetet élveztem a náci koncentrációs táborok felbomlása meg a sztálini totalitarizmus beállta között. Akkor tájt, mondhatnám: természetszerűen, bal oldali eszmékkel rokonszenveztem. Épp egy okos és jól megírt könyvet olvastam, amely a két vászonfedél között lenyűgöző okfejtéssel egyszer s mindenkorra felfedte és megoldotta számomra a világ mibenlétét. Többé nem kellett, hogy megzavarjon a jelenségek sokszínűsége, hiszen nyilvánvalóvá lett, hogy az egész világ egyetlen rugóra jár, s ezt úgy hívják, hogy az osztályok harca. Mindjárt utána azonban kellemetlen gondolat szegte kedvemet: lehetséges-e – kérdeztem magamban – hogy több ezer esztendő során minden híres író és filozófus egyszerűen tévedett, műveik fölöslegessé váltak, és a jövőben semmi újat sem lehet majd gondolni, csupán az ismert igazságot ismételgetni? Úgy érzem, a nagy francia írók – Albert Camus, Jean Paul Sartre, Malraux, Gide és a többiek – szellemében járok el, ha e rövid eszmefuttatás középpontjába a tapasztalat és az ideológia ellentétpárját állítom. Ne feledjék el, hogy évtizedeken át a „létező szocializmusban” éltem, ahol a kettő közti választás – legalábbis művész számára – elkerülhetetlennek mutatkozott. Az ideologikus totalitarizmus voltaképpen az alkotóerőre méri a legsúlyosabb csapást, másfelől éppen az alkotóerő fényében tárul fel leginkább képtelen jellege. Valójában nem is ismerek olyan, akár a horogkeresztes, akár a sarlós-kalapácsos totalitarizmus világában fogant vagy arról szóló igazán hiteles és jelentős művet, amely ezt a világot kívülről ne a képtelensége oldaláról, belülről pedig ne az áldozat szemszögéből ábrázolná. Mert csupán e kétféle magatartás: az elutasító utópia, de főként az áldozati lét az, amely a totalitarizmus zárt világán túllép, és e néma és megválthatatlan világot az ember örök világához köti. A választás nem könnyű: ismerjük el, hogy egy zárt gondolatvilágnak megvan a maga lenyűgöző vonzereje, s hogy megpróbáljunk kiszakadni belőle, ahhoz nem mindig elég a puszta kétely. Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait. A lényeg, hogy megkapaszkodhasson valamiben, ami feledteti vele magányát és halandóságát. E célra, ha hajlandó egyezkedni, az ideológia egy teljes univerzumot kínál neki. Ez a világ mesterséges ugyan, de megóvja őt az ember körül ólálkodó legnagyobb veszélytől: a szabadságtól. Aki e zárt univerzumból kilép, elveszti otthonát. Elveszti búvóhelyét, fenyegetett védettségét, elveszti szöges dróttal övezett biztonságát. Ha pusztán jelképes értelemben is, de vándorútra indul, amelyről nem tudja, hová vezet, csupán egy bizonyos: egyre távolabb minden lehetséges otthontól és menedéktől. |
 | Elsősorban nyelvi megfontolások alapján, az 1956-os forradalom leverése után úgy döntöttem, hogy Magyarországon maradok. Ezúttal tehát már nem gyerekként, hanem felnőtt fejjel figyelhettem meg, hogyan működik egy diktatúra. Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy a Kant-i kategorikus imperatívusz, az etikum, az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán. El lehet-e képzelni nagyobb szabadságot, mint amelyben az író egy viszonylag korlátozott, mondhatni fáradt, sőt dekadens diktatúrában részesül? A hatvanas évek végén a magyar diktatúra eljutott a konszolidációnak abba az állapotába, amely szinte társadalmi konszenzusnak volt nevezhető, s amit a nyugati világ később, derűs elnézéssel, „gulyáskommunizmusnak” becézett: úgy tűnt, mintha a kezdeti neheztelés után a magyar kommunizmus egyszeriben a Nyugat kedvenc kommunizmusává változott volna. Ennek a konszenzusnak a mocsármélyén az ember vagy végképp feladta a küzdelmet, vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek a belső szabadságához elvezettek. Az író rezsije olcsó, mestersége gyakorlásához elég a papír meg a ceruza. Az undor, a depresszió, amire reggelente felébredtem, rögtön bevezetett a világba, amelyet ábrázolni akartam. Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban is ugyanazt a művet írtam volna, mint amely az úgynevezett szocializmus körülményei között létrejött. Azt szokták mondani rólam – s ezt hol dicséretnek, hol gáncsoskodásnak szánják – hogy egyetlen téma: a Holocaust írója vagyok. Semmi kifogásom, bizonyos megszorításokkal miért is ne fogadnám el e számomra kijelölt helyet a könyvtárak erre szolgáló polcán? Hiszen melyik író nem a Holocaust írója ma? Úgy értem, hogy nem kell közvetlen témául választani a Holocaustot ahhoz, hogy felfigyeljünk a megtöretett hangra, amely Európa modern művészetét évtizedek óta uralja. Sőt, tovább megyek: nem ismerek jó, hiteles művészetet, amelyen ne érződnék e törés, mintha egy lidércnyomásos éjszaka után az ember megverten és tanácstalanul nézne szét a világban. Régi jóslatok szólnak arról, hogy meghalt az Isten. Kétségkívül, Auschwitz után magunkra maradtunk. Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra, s azzal a kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza, s talán új európai kultúrává avatja majd. Ami az Endlösung és a „koncentrációs univerzum” révén megnyilatkozott, nem érthető félre, s a túlélés, a teremtő erők megőrzésének egyetlen esélye, ha e nullpontot felismerjük. Miért ne lehetne termékeny e tisztánlátás? A nagy felismerések mélyén, még ha meghaladhatatlan tragédiákon alapulnak is, mindig ott rejlik a legnagyszerűbb európai érték, a szabadság mozzanata, amely valami többlettel, valami gazdagsággal árasztja el életünket, ráébresztve létezésünk való tényére és az érte való felelősségünkre. (Elektronikus kézirat; nyomtatásban nem jelent meg) |