Völgyi Tóth Zsuzsa beszélgetése Hafner Zoltánnal a Kossuth Rádió Irodalmi Újság című műsorában, 2020. május 17-én.
„Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság, amelyet 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Ha valaki elolvassa a könyv első harminc oldalát, világossá válik számára, hogy írója olyan tudás birtokosa, amelynek forrása legalább annyira a modern lélektan és filozófia, mint a vészkorszak tapasztalata.” (Szántó T. Gábor) Hafner Zoltán irodalomtörténésszel Völgyi Tóth Zsuzsa beszélgetett.
Ha szabad ilyet mondanom, és tényleg a legjobb értelemben, egy picikét bulváros volt hír, amikor is meghallottuk, hogy 47 évvel ezelőtt fejezte be a Sorstalanság című művét Kertész Imre. Honnan tudjuk ezt ennyire pontosan?
Naplójegyzeteiből, amelyek még kiadatlanok – ezek között jegyezte fel, hogy 1973. május 9-én, a győzelem napján fejezte be a regényt. (Egyik beszélgetésünk alkalmával egyébként így emlékezett erre: „Annyira izgatott voltam, hogy semmi se zavarjon, kimentem a közeli, Margit utcai parkba, leültem egy padra, és ott írtam még meg bizonyos részeket. Nem a legvégét, hanem az újságíróval való jelenetet meg az öregekkel való beszélgetést, egy hosszú délután. Nem mintha általában zaklattak volna otthon telefonon, de sose lehetett tudni, meg a szomszédaim szerették hangosan hallgatni a rádiót. Bárhogy is néztem, kész volt, előtte már minden fejezetet legépeltem, úgyhogy nem sok maradt hátra.”)
Dolgoznak ezek szerint a kritikai kiadáson, gondolom.
Rengeteg a kiadatlan szöveg, főleg naplójegyzetek. Most az 1958 és 1962 közötti feljegyzéseit rendezem sajtó alá. Ezeket még különálló lapokra írta, és ő maga adta nekik a Vázlatok címet. Emellett van egy nagyobb lélegzetű anyag (több mint 200 gépelt oldal Lét és írás címmel), amely kimondottan a Sorstalanság keletkezésével foglalkozik. Rengeteg részletet tudhatunk meg belőle a regény születésével kapcsolatban.
Mindaz, amit elmond, azt is gondoltatja meg mondatja az emberrel, hogy nem csoda, ha igazából az életműről nemhogy a köztudatban nincsen még igazából tisztánlátás, hanem a szakmában sem. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy ilyen életmű feldolgozódjon? Bár nagyon nagy hangsúlyt kapott a Sorstalanság, amivel Nobel-díjat kapott 2002-ben, de ez még önmagában nem jelenti azt, hogy a teljes életműre fény háruljon, vagy hogy kilépett volna a fénybe, hogy így mondjam.
Így van, emiatt is jött létre, szerencsére, a Kertész Imréről elnevezett intézet; csak a naplóanyag, amire most rálátok, legalább tíz kötet.
Merthogy a megítélésén is fordítani kell – milyen ma az ő megítélése? Ön rálát erre, azt hiszem: van a nemzetközi ismertség, ám ahhoz képest vagy azzal szemben milyen a magyarországi? Most már az iskolákban ott van a Sorstalanság, de még egyszer hangsúlyozom, ez nem jelent semmit. Olyannyira nem, hogy ha megenged egy személyes dolgot, én a bölcsészkaron végeztem, s annak idején mi Kertész Imrétől kizárólag A nyomkeresőt olvastuk.
Én is bölcsészkaron végeztem, mi semmit nem hallottunk róla. Olvasni olvastuk, de egyáltalán nem tanították. Rengeteg még a megismerni való. Valóban, a Sorstalanság elhomályosítja a többi művet, de ő az egész életművére kapta a Nobel-díjat, nem nevesítik külön a Sorstalanságot. Nyilvánvaló, ha nincs a Sorstalanság, akkor Nobel-díj sincs, de ha csak a Sorstalanság van, akkor sincs Nobel-díj. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon egységes, szerves életmű. Mindenképp érdemes és muszáj is a többi művel ugyanúgy foglalkozni, sőt a Sorstalanságot sem érthetjük meg, ha a többi művét nem értjük, nem ismerjük.
Hogyha már a keletkezés történetével kezdtük, és hogy egy emblematikus dátumhoz kötődik a mű befejezése, még érdekesebb talán az a történet, ami az első kiadáshoz vezetett. Nem volt egyszerű, ugye, nem kell bemutatni szerintem a hallgatóinknak azt a rendszert, amelyben ez a mű megpróbált publicitást szerezni. Hogyan alakult, hogy végül aztán 1975-ben a Szépirodalmi vállalta, hogy kiadja a művet?
1973 májusában, amikor befejezi, rögtön elviszi a Magvető Kiadónak, ahonnan július végén érkezik az elutasító levél, amely teljes értetlenségről tanúskodik. A magvetős levélben olyan részletek szerepelnek, hogy „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült (…); Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott. (…); A főhős magatartása visszás, megjegyzései taszítják és sértik az olvasót”. Kertész ezen nagyon-nagyon felháborodott – szintén csak részleteket idézek a válaszlevélből, amely a naplójegyzetei között maradt fenn: „főhősöm egyáltalán nem erkölcsileg ítélkezik, hanem élete értelmét keresi, és a történelem szakadékába pillant. (…) Hogy Önök hősiesen és példás lovagiassággal megvédik tőlem – tőlem! – a »zsidókat«, és hogy a sorok között majdhogy rasszizmussal nem vádolnak – ó, a rasszisták régi, jól ismert fogása ez! (…); megértem, amit Önök nem írtak be levelükbe, mégis ott harsog minden sorából: nem kívánják hallani érveimet, nem kívánnak látni, nem kívánják, hogy dolgozzam, nem kívánják, hogy éljek. – Mi van még? Ja igen, a portó: 3 forint. Az Önök cégének nem volt pénze rá. Iktatták, stemplizték, és megfontolt, korrekt betűkkel ráírták: »kézbesítéskor fizetve«. Kifizettem. Borravaló is jutott a postás számára. A többi néma csend, ahogy egy bizonyos színműben mondják.” Ez volt tehát 1973 júliusában, és akkor azon gondolkodott, hogy külföldre csempészteti a kéziratot, és egy emigráns kiadónál jelenteti meg. Baráti rábeszélésre azonban tett még egy próbálkozást a Szépirodalminál, ahol is nagy szerencséje volt. Egyrészt született két elismerő lektori vélemény – az egyiket Gondos Ernő írta, aki aztán a felelős szerkesztője is lett a kéziratnak. Ő páttag volt, ráadásul illegális kommunista múlttal is rendelkezett, volt tehát befolyása a felsőbb szervekre. A másik lektor az akkor nagyon fiatal Ács Margit volt, aki szintén pozitív véleményt írt, és egy szép kritikát is később. (Hadd idézzek belőle néhány mondatot: „Gyilkos karikatúra ez a portré mindenkiről, aki a hagyományos európai humanizmus joviális együttérzésével ítélte meg a fasiszta koncentrációs táborok létezését. (…) Aki a sebek begyógyulását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, ostoba véletlenné degradálja milliók sorsát. Aki borzalmakat emleget ahelyett, hogy néven nevezné az emberi aggyal kitervelt pusztítás valamennyi fortélyát, öntudatlanul aláássa az emlékezetet.”) A Szépirodalminál annyiban is szerencséje volt az írónak Gondos Ernővel, hogy az ő javaslatára változott meg a regény címe, amely eredetileg a Muzulmán címet viselte. Csak az alcíme volt Egy sorstalanság regénye. A lágerszlengben azt az embert jelölték muzulmánnak, aki már annyira legyengült fizikailag is, lelkileg is, hogy nem volt ereje az életbe kapaszkodni. Mindenesetre akkor is, most is magyarázatra szoruló cím lett volna; az alcím alapján maradt a Sorstalanság.
Ha megengedi, még visszatérve a magvetős történetre… Nagyon nagy hatásúak ezek a mondatok, amelyeket felolvasott imént a levélből. Világítsa meg, kérem szépen a hallgatóknak, mert nem biztos, hogy ez ma már teljesen egyértelmű: a kádári esztétikának mi baja volt ezzel a művel?
Nem igazodott a kor ízléséhez. Ha úgy tetszik, nem is volt elég modern közben, nem idősíkokkal játszott, ami akkoriban eléggé divatos volt, hanem lineárisan, látszólag kissé unalmasan és körülményesen építkezett. Ugyanakkor nem panaszkodik a főhős, nem áldozatként tekint magára, nem moralizál, nem az akkori irodalompolitikai-esztétikai elvárásoknak felel meg. Nem a megszokott kliséket alkalmazza, nem jókra és rosszakra osztja a szereplőket. Felrúgott tehát egy hazug, ám érvényes konszenzust.
Hogyan látja, a film például mennyiben segítette az értelmezést? Mennyivel jutottunk közelebb a műhöz? Árt-e neki vagy használ?
Többféle olvasat van. Például Kertész Imre azt hitte, hogy gyerekkönyvként is tud funkcionálni majd a regénye. Maga a film talán ezt a felszínibb rétegű sztorirészt tudta vászonra vinni. Nekem is van véleményem, nekem se tetszik annyira. Ugyanakkor a filmen nem szabad számon kérni a regényt.
Nagyon sok kritika érte, meg nagyon sokan félreértették Kertész Imrét a kijelentéseiért. Eleve a Berlinbe költözését sem értjük, értik; azt is mondta, ugye, hogy ne minősítsenek engem magyarnak. Életének ezeket a motívumait szerintem nagyon sokan még mindig nem látják tisztán.
Itt nagyon sok a félreértés és a félremagyarázás. Mikor Berlinbe költözött, az nem arról szólt, hogy elhagyja Magyarországot. A Nobel-díj odaítélése pillanatában volt egy egyéves ösztöndíja Berlinben. Ott érte a Nobel-díj híre (ahogy ő emlegette, a „szerencsekatasztrófa), és feleségével kibéreltek egy kis lakást. Ez nem egy Magyarországgal szembeni döntés volt, hanem praktikus megfontolás. Mindent ő intézett, nem volt ügynöke, ott tudott tárgyalni a fordítóival, kiadókkal. Amire utalt, hogy „ne soroljanak engem a magyarok közé”, ez is félreértés. Montesquieu-nek van egy mondása, nem pontosan idézem, hogy előbb vagyok ember, utána keresztény és aztán francia. Ilyen vonatkozásban használta tehát: „csak” a harmadik szint, hogy én még magyar is vagyok. Az a gond, hogy ő németül adta ezeket az interjúkat, s azok lettek visszafordítva. Németül nem tudott mindig olyan pontosan és jól fogalmazni, főleg a betegsége idején – amit akartak, itthon rögtön félreértettek, hogy jöhessenek aztán a támadások.
(A rádióinterjú szerkesztett változata; a zárójeles idézetek az interjúalany utólagos kiegészítései.)