[Verses mesék.] Bálint Endre rajzaival. Bp. 1974. Móra, 91 l. — Második kiad.: uo., 1985.

A naphajú királyleány. 5–16.; A madár és a leány. 17–26.; Aranymadár. 27–43.; Ének a kőszívű királyról. 44–60.; A nap születése. 61–72.; Kalandozás a tükörben. 73–91.

*

„Egy kiváló irodalomtörténész megállapítása szerint versben nem lehet blöffölni, a költő azonnal lelepleződik. Manapság, amikor a formai bravúr hovatovább a költészet conditio sine qua non-ja lesz, egyre nehezebb tetten érni a szemfényvesztő versmutatványokat. Abban viszont továbbra is biztosak lehetünk, hogy a gyerekversekben nem lehet blöffölni. A gyerekek csodálkozó szemű befogadók vagy kérlelhetetlenül unatkozó kis ízlésdiktátorok. A megértően mérlegelő kritikusokkal ellentétben szikrányi engedékenység sincs bennük az álversek iránt – viszont a legmerészebb fantasztikumért is lelkesednek, ha hitele van.

Pilinszky János verses meséi a költő »felnőtt«-verseiben szerzett élményeimet igazolták. Előre- és visszaigazolták a Panasz, a Senkiföldjén, az Aranykori töredék és az Apokrif keltette maradandó tetszésemet.

Nem szállította lejjebb a mércét, amikor népmesék parafrázisait írta versbe. (A hűség saját színvonalához Bálint Endréről, a szép-groteszk illusztrációk rajzosáról is elmondható.) Pilinszky a Nagyvárosi ikonok meg a Szálkák verseiben is gyermeki hangon szólalt meg. Vagy legalábbis olyan felnőtt hangján, aki gyermeki önmagával szembesül: „Megismételhetetlen nyugalom. / Álom, mely lassan engem is elaltat. / A kicsinyek nagy álmát alhatom”. 

A mesék egy része őriz valamit a népmesei »legkisebb fiú« vitézi tetteiből. Pilinszky mégis a gonosz óriás, az intrikus vetélytárs, vagy éppen a hétfejű sárkány legyőzését, az »izgalmas« birkózást írja meg a legkevesebb pátosszal és költői kedvvel. Mintha irtózna a küzdelemtől és idegenkedne az igazságtevő népmesei gesztusok tévedhetetlenségétől. 

Az Ének a kőszívű királyról a könyvecske legpilinszkysebb meséje. Közelebb is áll Lear király történetéhez, mint a népmesékhez; a vétkes meghasonlása lesz benne a büntetés a gonosztettekért – és ez a naiv mesékben elképzelhetetlen, tipikus műköltészeti jellegzetesség. Pilinszky meséiben is a magányt, a megválthatatlan árvaságot, a pusztító terrort és a bűntudat gyötrelmét írja fölülmúlhatatlan művészi erővel. Akárcsak nagyköltészetében. S nem hiszem, hogy akadna gyerek, aki föl ne fogná e hamisítatlan Pilinszky-sorokat: »a koromsötét éjszakában / fáznak az árva csillagok«, vagy: »lobog a napfény, gyönyörű / kéken a tiszta nyárderű«. »Az egyetemes sebek« költőjének komor szavait visszhangozzák e mesék – a gyermeki remény többletével.” (Alföldy Jenő; Élet és Irodalom, 1974. április 27.)