[Schaár Erzsébet szoborillusztrációival.] Bp. 1975. Magvető, [36] lev. A fényképeket Balla Demeter, Gulyás János, Kovács Ferenc készítette. A könyvet Erdélyi János tervezte.

Terek.; Auschwitz.; Kettő.; Kapcsolat.; Kórkép és hattyúdal.; Hommage à Isaac Newton.; Kráter.; Visszafele.; Akvárium.; Zűrzavar.; Öröklét.; Poszthumusz passió.; Álom.; Gótika.

*

„A költő sohasem tudott ellenállni annak a kísértésnek, amely őt minden korban a társművészetek meghódítására csábította. Mivel mindig a teljességet akarta, igyekezett birtokba venni a tereket, a formákat, a dimenziókat is. S noha kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy kudarca eleve adott, hiszen nem születhet egyetlen olyan költemény sem, amely egyenértékű lenne más műalkotással, újból és újból megpróbálkozik a lehetetlennel. Ha már nem sikerül átlépnie az eszközök-szabta, a kifejezés-diktálta sajátos határvonalakat, akkor legalább azt az élményt, a benyomásoknak azt a halmazát siet féltékenyen megragadni, amit egy-egy kép vagy szobor látványának fölényes ereje, vagy egy zenedarab delejes hatása vált ki benne. […]

Ritkaságszámba megy az a költői vállalkozás, amilyen most Pilinszky Jánosé, aki a Magvető nemrég megjelentetett albumában (Tér és kapcsolat, 1975.) Schaár Erzsébet szobor-kiállításán vezet végig. Nem egy-egy szobor emberség-tartása vagy lánctalpas keménysége ihleti meg, hanem nyomban [az] egész tárlat kalauzául szegődik. Mintha a szobrokról készült fotókhoz mellékelt versei a katalógusok megszokott magyarázatait, értelmezéseit látnák el. Mintha. Mert Pilinszky megint kifog a szemlélőn, aki mit sem sejtve keresi szobrok és versek kapcsolatait, Schaár Erzsébet munkáinak beavatottja szeretne lenni. A költő idejében felismerte, hogy tehetsége nem képes megbirkózni a szobrok anyagával, a fenséges fehér kő-páncélzatok sorával, egy másfajta alkotói műhely teremtettjeivel. Ezért a székesfehérvári múzeum 1974-es Schaár-kiállításának műveit nem úgy tekintette, mint amelyek tartalmi megközelítésre várnak, a dolgok belső szellemiségének és a valóság misztériumának megvilágítására kínálják magukat. Számára csupán lírai elmélkedéseinek kiindulópontjai voltak, inspirációt jelentettek a poézis gyakorlásához, egy újabb lendület hajtóerőiként szolgáltak. Ha tehát így olvassuk a verseket, a szobrokat éppen csak indítéknak fogadva el, megszabadulunk a kötet ránk kényszerítette kötöttségétől, s a verseket önmagukban, a társítás béklyói nélkül értékelhetjük, kizárólagos esztétikai normái szerint.

Nehéz is elképzelni tartós szimbiózist Pilinszky költészete és Schaár szobrászata között. Schaár vasakra húzott tömbjei a gesztusok által válnak megrendült élőkké, ablaktáblák mögé rejtőző szoborarcai kiábrándult fájdalmat és hűvös érdeklődést árulnak el. Alakjai láthatatlan, de nagyon is világi erők ellen feszülnek: az embertelenség és a gyűlölet torlaszai ellen. Nincs sem előttük, sem mögöttük semmi, nincs megjelenítve a gonosz, vak indulat, amellyel szembetalálkoznak, mégis ott a szemükben a halálra ítéltek gyónása, a rémület kendőzetlen süketsége, tenyerükön az örök tiltakozás bélyege minden hamisság, erőszak és bálványimádás kárhozatának lenyomatául. Sokkal földhözragadtabb művészet az övé, semhogy összekapcsolható lenne Pilinszky metafizikus rendjével, sőt diszkrét rendetlenségével. Realizmusa a puszta szikláké, a tompa tevékenységé, amely egy világképlet felkutatására indul, hogy reményt szerezzen és meggyőződjön arról, hogy az ismeretlen megoldás nemcsak elviselhetővé teszi a barbárság testilelki kínjait, hanem mindenen túl végérvényesen meg is szünteti, mert eltiporja magát az okot. Egy-egy egyenletre redukált figuráinak meredtsége, tehetetlen üressége a kiszolgáltatottság poklait tükrözi hitetlenkedve és szégyenkezve. Ha meg is érinti őket a patetikusság, az uniformizáltság veszélye, masszív csoportjuk, elszánt fejtartásuk, mozdulatlanságukból kitörni készülésük a tények vaskos jelenlétére figyelmeztetnek.

Pilinszky túllépett a tárlatvezetés kívánalmain: ha ezt nem tette volna, talán összeroskadtan hallgatna a szobrok tetemétől benne megszállt kétségbeesés hatalmas terhe alatt. Ehelyett – ha szószegetten is – kisomfordál a mérhető térből, leveti a kapcsolatokkal járó kötelezettségeket – és a végtelen felé gravitál, ahol »rettenetes csönd van«, az öröklétbe réved, ahol »mindennek vége«.” (Hegyi Béla; Új Ember, 1975. augusztus 24.)