„Egy padon ültem a Volksgartenben, az egyik varázslatos bécsi parkban, mellettem könyvhalom. Egy pamflet volt legfelül a legutóbbi palesztinai zavargásokról, teli iszonyú részletekkel, kardélre hányt gyerekekről, mint Heródes korában, meggyilkolt zsidó képviselőkről, akiket előbb megvakítottak és kasztráltak, a mandátumi hatóságok passzív magatartásáról, s hogy nem engedélyezik, hogy a zsidók önvédelemből felfegyverkezzenek. / Míg a pamfletet olvastam, szinte fulladoztam a tehetetlen haragtól, s az egész belsőm forrongott. […] Amikor végeztem a pamflettel, s egy kicsit lecsillapodtam, hozzáláttam az álmodozáshoz – ez állandó szokásaim egyike – arról, hogy az üldözöttek oltalmazásának szentelem majd az életem, mint harcos, és mint olyan könyvek írója, melyek felrázzák a világ lelkiismeretét.” (Nyílvessző…, 109–110.)
Bécsben 1922-ben
Vladimir Jabotinsky (1880–1940) 1935-ben
1924-ben csatlakozik egy cionista vívóegylethez. Közeli kapcsolatba kerül Vladimir Jabotinsky orosz származású íróval, a cionista mozgalom revizionistának nevezett, radikális csoportjának vezérével. Társalapítója a Jabotinsky nevével fémjelzett mozgalom ausztriai csoportjának, egy ideig Jabotinsky titkára is lesz, akit elkísér ausztriai és csehszlovákiai körútjaira.
*
„Programunk – azaz Jabotinsky programja – legtöbb pontját később a hivatalos cionizmus is magáévá tette, és ezek végül valósággá váltak. Jabotinsky tragédiája a szokásos, klasszikus tragédia volt: megelőzte a korát néhány évvel. Alapvető vérmérsékletbeli különbség volt közte és a cionista vezetés között, amelyet Dr. [Háim] Weizmann [mérsékelt cionista politikus, később Izrael első elnöke] testesített meg. A vezetőség minden módon igyekezett tagadni, hogy a cionizmus célja egy zsidó állam létrehozása volna; még a kifejezés is tiltva volt a hivatalos cionista frazeológiában. A színfalak mögött azonban az avatottak nem győzték idézni Weizmann híres magánmegjegyzését: »Mindig erre gondolni, sosem beszélni róla.« Más szóval a hivatalos cionista diplomácia a hagyományos megközelítéshez folyamodott »a hátsó ajtón át«, Jabotinsky viszont a bejárati kapun akart dörömbölni. Ám ha nincs a hivatalos vezetés óvatossága és machiavellizmusa egyfelől, az ellenzék és utódaik, a terroristák merészsége másfelől, a mozgalom vagy lassan sorvadt volna el, vagy valami Don Quijote-i gesztussal semmisül meg.” (Nyílvessző…, 124.)
1925 októberében döntést hoz arról, hogy nem fejezi be egyetemi tanulmányait. Elégeti indexét.
*
„Indexem elégetése a szó szoros értelmében hídégetés volt; azonnal véget vetett minden reménynek, hogy valaha tisztes polgár leszek, a mérnöki kar tagja. / Nem előre megfontolt szándékkal tettem. A gondolat tudattalanul bizonyára már régen ott érett bennem valahol. Tudatos eszemmel azonban soha még csak gondolni sem mertem volna rá. A hetedik, azaz az utolsó előtti szemeszterben abbahagyni a tanulmányaimat, s ezzel lemondani egy nehéz, de biztos szakmáról akkor, amikor ebben volt szüleim minden reménye: ez valóban az esztelenség és felelőtlenség csúcsa volt.” (Nyílvessző…, 132.)