„Az összejövetel a Societé des Industries Françaises halljában volt a Place St. Germain des Pres-n, menekült értelmiségiek két- vagy háromszázas hallgatósága előtt; fele részük kommunista volt. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó nyilvános fellépésem a Párt tagjaként. Az előadás témája a spanyolországi helyzet volt; egy kritikus szó sem volt benne a Pártról vagy Oroszországról. De tartalmazott három mondatot, szándékosan úgy megválasztva, hogy a normális ember számára közhelynek, a kommunistáknak hadüzenetként hangzott. Az első: »Semmilyen mozgalom, párt vagy személy nem tarthat igényt csalhatatlanságra.« A második: »Az ellenfél kiengesztelése ugyanolyan ostobaság, mint a barát üldözése, aki hasonló célokért küzd más utakon.« A harmadik egy Thomas Mann-idézet volt: »Jobb egy ártalmas igazság egy hasznos hazugságnál.«”
Ez betett nekik. Amikor befejeztem, a hallgatóság nem kommunista fele tapsolt, a kommunista fele csöndben ült, legtöbbjük karba font kezekkel. Nem utasításra tették, hanem spontán reagálásként a halálos közhelyekre. Mintha egy nácinak azt mondtam volna, hogy minden ember egyenlőnek született, fajra és vallásra való tekintet nélkül.
Néhány nappal később megírtam felmondólevelemet a Párt Központi Bizottságának.” (A bukott Isten = Folytatásos önéletrajz, 168–169.)
Pieter Potter (1597–1652): Jákob ráveszi Leát és Rákhelt a szökésre
„Hét évig szolgáltam a Kommunista Pártot – ugyanennyi ideig őrizte Jákob Lábán nyáját, hogy lánya, Rákhel kezét elnyerje. Amikor az idő lejárt, a menyasszonyt elsötétített sátrába vezették; csak reggel vette észre, hogy hevét nem a gyönyörű Rákhelre, hanem a csúnya Leára pazarolta.
Nem tudom, hogy felépült-e valaha is a megrázkódtatásból, hogy egy illúzióval töltötte az éjszakát. Nem tudom, utána is hitte-e, hogy hitt benne valaha is. Nem tudom, hogy a legenda boldog vége valaha is megismétlődik-e; mert újabb hét év munkája árán Jákob megkapta Rákhelt is, és az illúzió hús-vérré vált.
És a hét év csak pár napnak tűnt, akkora volt az ő szerelme.” (Uo., 170.)
„Úgy vélem, kötelességem nyíltan elmondani, bármi legyen az ár, miért nem tarthatok tovább veletek. Hosszú ideig haladtunk együtt. Ami engem illet, hét évig. Eljátszottam polgári életmódomat, hogy a Pártot szolgálhassam. Soha nem bántam meg. Még a három hónap alatt sem, amikor a sevillai cellámban kivégzésemre vártam. Most azonban úgy érzem, megfojtotok, elemi szükségem van lélegezni, szabadon írni, véleményt mondani. / Nem tudom, megbánom-e valaha ezt a lépésemet. Nem látok más utat. Azt ellenben tudom, hogy a tiétek zsákutca.” (Koestler búcsúlevele a kommunista írókhoz, részlet; közli: Márton László: Koestler, a lázadó, Arión, Bp., 2006, 99.)
„Freud pontosan olyan volt, mint a fényképeken, vagyis amilyennek én is elképzeltem őt. Ez valamiképpen a valószínűtlenség érzetét keltette bennem; mintha a Hyde-parkban sétálgatva hirtelen szembetalálkoznék a mesebeli egyszarvúval, aki udvariasan így szól hozzám: én vagyok a mesebeli egyszarvú. Freud igen nyájas volt, és zavaromat észrevéve arca gyengéd, mosolytalanul, súlyosan és férfiasan gyengéd kifejezést öltött. Kicsi volt, és törékeny; arcát és állát rövidre nyírt, hófehér szakáll borította, de az ember mégsem egy beteg nyolcvanévest, hanem egy elpusztíthatatlan férfiasságú héber pátriárkát látott maga előtt, s ezt a benyomást még beszédének különös nehézkessége sem tudta enyhíteni. A szájrák, amely nem egészen egy év múlva végzett vele, kényszerítette arra, hogy feszes ajakkal és szája sarkát elhúzva beszéljen […]. […] / Megkérdeztem Freudtól, találkozott-e Londonban kollégáival és barátaival. Azt felelte, hogy az orvos eltiltotta őt a túl sok látogató fogadásától – »e miatt a dolog miatt itt, az ajkamon«. Elmesélte, hogy röntgensugarakkal kezelik, meg rádiummal is. Arcán újra megjelent az a kíváncsi, távoli és vágyakozó kifejezés, amikor hozzátette: »A doktorok azt mondják, meg tudják gyógyítani. De hát ki tudja, hihet-e nekik az ember?« / Freud tudta, hogy »az a dolog az ajkán«: rák. Ezt a szót azonban nem mondta ki, kerülte barátainak írt leveleiben, és jelenlétében mások sem ejtették ki soha. A tabuk nagy lerombolója megteremtette a saját tabuját. Tudta, hogy nincs remény, s tudta, hogy tudják a doktorok is. Az ember, aki többet tudott az öncsalásról, mint bármely halandó, saját választásából szeme előtt áttetsző fátyollal haladt a sötétség felé.” (A láthatatlan írás, 474.; 476.)
Sigmund Freud (1856–1939) idős korában