„Harminc éjszakán át úgy aludtam, hogy egy kicsi bőrönd állt az ágyam mellett, és készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban értem jöhetnek és lecsukhatnak. Néha azt álmodtam, hogy csengetnek az ajtón, de mikor felriadtam, kiderült, hogy csak a légiriadó szirénája volt, és megnyugodva aludtam el újra. A letartóztatások általában éjszaka történnek, ezért reggel hétre állítottam be az ébresztőórát, és a csengés minden reggel azt jelentette: elmúlt a veszély. Régi igazság: minél jobban felkészül valamire az ember, annál jobban meglepi, ha végre bekövetkezik; éppen ez történt velem október 2-án, a minden rendben csöngetés után, reggel fél nyolckor.” (A Föld söpredéke, ford. Makovecz Benjamin, Osiris, Bp., 1998, 42.)

*

[A letartóztatás után] „Igaz, két évvel ezelőtt, Malagában már megesett velem, hogy megbilincselve vittek végig az utcákon, de az a polgárháború zűrzavarában történt, ezért nem számít. Az is igaz, hogy gyűléseken vagy pártküldöttségekben már kapcsolatba kerültem a proletariátussal, és ismertem a testvériség részegítő érzését, de ez meg önkéntes gesztus volt részemről, s az együvé tartozás képzete csak öncsalás. Ezúttal – mondtam magamnak – nem mehetsz haza lelkesült érzésekkel otthonos kis lakásodba a gyűlés után. Most az egyszer belekóstolsz az üldözött és kisemmizett ember érzéseibe, a szégyenbe, a tehetetlenségbe és a gyűlöletbe.”  (Uo., 67.)

 

„[…] nehéz lett volna meghatározni voltaképpeni státuszunkat. Indésirables voltunk, nemkívánatos idegenek, és egészen más kategóriába tartoztunk, mint a közönséges német vagy ausztriai internáltak. […] Legtöbbünk semleges vagy éppen szövetséges országból származott; oroszok, csehek, lengyelek, olaszok, magyarok és így tovább.” (Uo., 74.)

„Néhány évvel ezelőtt még a fasiszta barbarizmus mártírjai voltunk, a civilizációért vívott harc úttörői, a szabadság védelmezői, s még mi nem! – s a nyugati sajtó és az államférfiak hatalmas felhajtást rendeztek körülöttünk, talán hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket. Mostanra mi lettünk a söpredék.” (Uo., 65.)

 

A Le Vernet-i tábor

[A Le Vernet-i táborról] „A szenvedés és megaláztatás skálája eltorzult, és megszűntek az elviselhetőség határai. Liberális Celsiusban Le Vernet volt az elvetemültség 0 foka; Dachau-Fahrenheitben mérve még harminckét fokkal volt a nulla fölött. Vernet-ben a verés volt mindennapi, Dachauban az agyonverés. Vernet-ben az emberek azért haltak meg, mert hiányzott a megfelelő orvosi ellátás, Dachauban az volt a cél, hogy meghaljanak. Vernet-ben a foglyok fele takaró nélkül aludt, Dachauban vasra verték és kitették őket a hóra.

Ez a fajta összehasonlítás minden tragikus iróniája mellett számunkra konkrét jelentést hordozott. […]

Vernet még ma [1941-ben] is működik […], de a tábor azóta a Gestapo irányítása alá került.” (Uo., 89.; 90.)

 


„Az első napokban Koestler körül verődött össze az a néhány magyar baloldali, akikben az emberibb létért való harc nem oltotta ki a világ iránti érdeklődést. […] A középpontban az örökké vidám, szellemes Koestler sugárzott, akiből oly természetességgel áradt a világ ismerete és kultúrája, mint a madárdal. Azért is hálás voltam, mert a Spartacus után kölcsönadta nemrég megjelent könyvét, az Un testament espagnolt [a Spanyol  testamentumot], Malaga elfoglalásának, az ő halálra ítélésének és a sevillai börtön siralomházában eltöltött száz napjának történetét. Rendkívül érdekesnek találtam. Számomra nem volt kétséges, hogy e könyv szerzője baloldali, sőt kommunista. Hogyan lehetséges hát, hogy mégis minden szavából áradt a kritika és a keserűség? […] Én, zöldfülű, vettem a bátorságot, megkérdeztem, hogyan egyeztetheti össze baloldaliságát ezzel a nyilvánvaló antikommunizmussal. Koestler elgondolkodott, és – emlékszem – lassan, megfontoltan válaszolt: – Talán az az igazság, hogy ma a valódi baloldaliság csakis antikommunista lehet. – Hogyan érti ezt? – kérdeztem értetlenül. – Talán úgy, hogy én baloldali, talán még kicsit kommunista is vagyok; de a kommunizmus elsétált mellőlem. Szépen sarkon fordult, és otthagyott. Valamennyi naiv illúziómmal, avítt humanizmusommal. Sarkon fordult, és eliszkolt. – Hogy történhet meg ilyesmi? – makacskodtam. – Az igazi kommunista akkor is harcol az eszméért, ha néhányan tévednek, melléfognak. A történelmi perspektíva... – Abusus non tollit usum [A visszaélés nem szünteti meg a jogos használatot] – mondta Koestler, s mivel a szokottnál is ostobábban néztem rá, megmagyarázta: – A visszaélés nem távolíthat el az igaz ügytől – mondta –, maga nyilván arra gondol, hogy küzdenünk kell, ki kell javítani a hibákat. De hát, kedvesem, itt szó sincs tévedésről, hibáról, itt minden tudatosan történik. Nem az a kommunizmus, ami a mi kis diákagyunkban kisarjadt. Az a marxizmus, az a kommunizmus, ami a Szovjetunió. Szó sincs tévedésről. Ott vérből és emberhúsból építik egy emberisten mindenható uralmát, s egyúttal a világ legkegyetlenebb diktatúrájának világuralmát. […]

Koestler elmondta, új könyvön dolgozik, amelynek tárgya a mi beszélgetésünk. Szerinte a bolsevizmus olyan fanatikus híveket nevel, akik hajlandók a legnagyobb áldozatra a Pártért, szükség esetén saját magukat árulónak vallják. Mindez abból a kényszerhelyzetből következett – mondta –, hogy az orosz szocializmusnak át kellett ugrania egy történelmileg átugorhatatlan korszakot, a polgárosodást. Ezt csakis a legkönyörtelenebb erőszakkal tudták megvalósítani.” (Román József: Koestlerrel  és  Rajkkal a verneti  táborban, Kortárs, 1990/1., 120–121.)

 


[Kösztler Henrik] „1940-ben halt meg, amikor én éppen szökni készültem Franciaországból, s a Magyarországgal való összeköttetés már megszakadt. Haláláról csak hét évvel később értesültem. Amikor a háború után anyám hozzám költözött Londonba, elmesélte, hogy mindketten azt gondolták: a nácik kezébe kerültem, de soha nem vallották be egymásnak szorongásukat. Aznap, amikor meghalt, apám megkérte anyámat, távolítsa el az éjjeliszekrényről a fényképemet. Nem bírom nézni – mondta, s ezek voltak velem kapcsolatban az utolsó szavai.” (A láthatatlan írás, 436.)

Kösztler Henrik

 

Walter Benjamin (1892–1940)

„Walter Benjamin, író és kritikus, szomszédom a párizsi rue Dombasle 10-ben, a szombati pókerpartik negyedik játékosa, az egyik legbizarrabb és legszellemesebb ember, akit valaha ismertem. Utoljára Marseille-ben találkoztam vele és H.-val a távozásom előtti napon, és Walter azt kérdezte tőlem: Van mit bevenned, ha rosszra fordulnak a dolgok? Mert azokban a napokban, mint a ponyvaregényekben az összeesküvők, mindannyian magunknál tartottunk valamilyen anyagot – a ponyvaregényeknél csak a valóság rettenetesebb. Nálam nem volt semmi ilyesmi, és ő megosztotta velem az övét, hatvankét tablettányi altatót, amit a Reichstag leégését követő héten szerzett Berlinben. Vonakodva fogadtam el, mert nem voltam benne biztos, hogy elég lesz-e neki szükség esetén a megmaradó harmincegy tabletta – de hát elég volt. Elindulásom előtt egy héttel vágott neki a Pirreneusoknak – ötvenegy [valójában negyvennyolc] évesen és szívbetegen. Port Bou-nál tartóztatta le a Guardía Civil, és közölték vele, hogy másnap visszaküldik Franciaországba. Amikor érte mentek, hogy a vonathoz vigyék, már halott volt.” (A Föld söpredéke, 253–254.)

vissza