Jean-Paul Sartre (Gisèle Freund, 1968.)

[Sartre és Camus] „Ikercsillagok voltak a háború utáni francia értelmiség marxista–egzisztencialista égboltjának csúcsán – Simone de Beauvoir-ral mint náluk halványabb harmadikkal. (Az utóbbi voltaképpen olyan bolygóként ragyogott, amely átereszti mások fényét.) Regény- és drámaíróként mindkettőjüket csodáltam; filozófusként viszont egyikőjük sem nyűgözött le. (Sohasem voltam képes arra, hogy végigolvassam Camus-nek A lázadó ember vagy Sartre-nak A lét és a semmi című művét.) Ám igencsak eltérően viszonyultam hozzájuk. Camus iránt már az első érdemi találkozásunktól kezdődően bajtársias érzések ébredtek bennem; tegeződtünk, és nagymértékben megegyezett az ízlésünk az evés-ivás és az élvhajhászat terén. De a testvéries tegeződés ellenére ez a kapcsolat inkább bizalmas volt, mint mély; valójában csak haverok voltunk – inkább cimborák, mint barátok. […] Sartre esete más volt: habár politikai szempontból sokkal távolabb állt tőlem, volt valami lelki, érzelmi vonzódás köztünk, ami egy őszinte barátság alapjait teremtette meg. […] Sartre […] néhány évvel később – vegytisztán politikai okokból – megszakította a kapcsolatot előbb velem, aztán Camus-vel is. Én hittem és még most is hiszek abban, hogy a barátság felülírhatja a politikát – de nem akkor, amikor a politika egy totalitáriánus ideológia iránti elkötelezettséget jelent, legyen az náci vagy sztálinista. Ez a döntő mozzanat, amit a Sartre típusához tartozók – kifinomult gondolkodásuk ellenére – sohasem értettek meg […].” (Stranger on the Square, 67–68., 70.)

„Elnézést kérek, hogy a legutóbb nem tudtunk találkozni. Londonban tartózkodtam, de felfokozott idegállapotban voltam, mert megérkezett édesanyám Budapestről, aki 76 éves, és akinek lakóhelyet kellett találnom az országban.” (Részlet Koestler 1946. augusztus 23-i, ismeretlen személyhez írott  leveléből.)

1946. aug. 23.