„A 19. század optimista gondolkodói azt hitték, hogy a tömegek tettei nagyjából egybeesnek érdekeikkel. A 20. század emlékeztet minket, hogy még a civilizáció olyan magas fokán álló népek is, mint a németek, képesek kollektív öngyilkosságot elkövetni valamiféle neurotikus megszállottság hatása alatt, tekintet nélkül a gazdasági realitásokra. / A logikus gondolkodás önmagában még nem elég biztosíték az ilyen mániák ellen.” (Arthur Koestler: A politikai neurózis természetrajza = A jógi és a komisszár, 18–19.)
A láthatatlan írás c. memoár címlapja
„Az életpálya, amelyről beszámoltam, 1940-ig valóban egy totalitáriánus korban élő kelet-európai értelmiségi tipikus esettörténete. Egy legalább minimálisan tisztességes író, művész, tanár vagy politikus számára egészen normális dolog volt, hogy ismételten épp csak megmeneküljön Hitler (vagy Sztálin) karmaiból; hogy üldözzék és száműzzék, s megismerkedjen a börtönökkel és a koncentrációs táborokkal is. […]
Tisztában vagyok vele, hogy életem első harmincöt éve a mai időkben egészen átlagos volt, s él bennem a krónikás késztetése, hogy a példát megörökítsem – ezért írtam meg ezt a visszaemlékezést. Választott hazám jó szándékú polgárai azonban azt hiszik és remélik, hogy olyan dolgok, mint a börtönök, a kivégzőosztagok, a gázkamrák és a szibériai rabszolgatáborok egyszerűen nem történhetnek meg a közönséges, hétköznapi emberekkel, hacsak nem kifejezetten maguk keresik a bajt.” (A láthatatlan írás, 497–498.)
„E fordulópont [az Angliába költözés] előtt életem szakadatlan fantomkergetés volt; Utópia tervrajza, a végtelenbe lőtt nyílvessző, a tökéletes cél hajszolása. Most szándékolatlan iróniával azt az országot választottam hazámnak, ahol nyilakat csak kocsmai céltáblákba hajigálnak, gyanakodva fogadnak minden világmegváltó tervet, megvetik a gondolati rendszereket, unják az ideológiákat, kételkednek az Utópiákban, elutasítanak minden modellt, imádják a kényelmes zűrzavart, nem kíváncsiak a jövőre, és szerető gonddal ápolgatják a múltjukat. Ez az ország nem a jógiké és nem a komisszároké, hanem azoké, akik a kertjükben piszmognak, és karót vernek a sárba; itt a sztrájkolók futballmeccset játszanak a rendőrökkel, és a szocialisták főnemesi koronát hordanak. Hallatlan izgalommal fordultam az ország felé, amelynek társadalmi normái az én hazáméinak fordítottjai; amely nem az észt, hanem a jellemet, nem az igyekezetet, hanem a hidegvért csodálja, s kalapját nem a kifinomult ékesszólás, hanem a darabos dadogás előtt veszi le.” (A láthatatlan írás, 494.)
„Ami a vallást illeti, a tízparancsolatot és a hegyi beszédet éppúgy elválaszthatatlannak tartom, mint a gyökeret és a virágot. Ami a faji hovatartozást illeti, fogalmam sincs és nem is érdekel, hány héber, babiloni, római légiós, keresztes vitéz és magyar nomád volt az őseim között. Véletlennek tekintem, hogy apám a zsidó hitet vallotta magáénak, de úgy éreztem, ez engem erkölcsileg arra kötelezett, hogy azonosuljak a cionista mozgalommal addig, míg nem volt más menedék az üldözötteknek és az otthontalanoknak. Abban a pillanatban, amikor Izrael valóság lett, felszabadultam ez alól a kötelezettség alól, és szabadon választhattam, hogy zsidó akarok lenni Izraelben vagy európai Európában. Egész fejlődésem és kulturális hovatartozásom arra predesztinált, hogy Európát válasszam. […] először is az európai népek nagy közössége tagjának tekintem magamat, másodszor pedig bizonytalan és vegyes eredetű honosított angol állampolgárnak, aki elfogadja az erkölcsi értékeit, de elveti a dogmáit a hellén–zsidó–keresztény hagyománynak.” (Arthur Koestler: Júda válaszúton = A jógi és a komisszár, 97.)
The Trail of the Dinosaur c. esszégyűjtemény címlapja
„A hibákért vezekeltem, a keserű szenvedély kiégett; Kasszandra berekedt, ideje, hogy pályát váltson.” (Arthur Koestler: The Trail ofthe Dinosaur, Preface, idézi: Márton László: Koestler, a lázadó, 254.)