„Igen komolyan elemezni, hogy mennyire ragaszkodom az élethez – különös tekintettel az előttem álló öregségre, a leépülésre, a testi nyomorúságra, amely porig alázza az embert, és megfosztja minden önállóságától, minden maradék méltóságától.”

„Azt hiszem, így kezdődik a vég, a fizikai leépülés, amelyhez lassan a szellemi is alkalmazkodni kényszerül. A sokk, az egyensúlyzavarok, a félelem, amely elveszi az ember eszét…”

„…most már minden visszavonhatatlan. A Parkinsonom soha el nem múlik, amíg élek. A szívem soha többé nem lesz jobb. És így tovább… – Az elmúlt napok krónikája? Nem emlékszem. Ez is az állapothoz tartozik: nem emlékszem nevekre, lassan elfelejtem egész műveltségem. – Életem mind valószínűtlenebb szférákba emelkedik (süllyed?). Nincs kiút fizikai lényem törékeny ketrecéből; mind érzéketlenebbé válok mások iránt, fogy az empátiám. Nem tudom levetkezni az érzést, hogy mindenki hazudik körülöttem.”

„Az életünket mindenhová magunkkal visszük. A csónakot a vég felé kormányozni. Minden dolgok fontosságát a halálhoz mérni.” (Naplójegyzetek)