Petri katolikus hitben nevelkedett, hittanra és ministrálni is járt, miközben a személyét illető antiszemita megnyilvánulások, illetve saját bizonytalan szociológiai státusza miatt egzisztenciális és társadalmi tekintetben is felemás helyzetben érezte magát. A Batthyány-téri Szent Anna templomban együtt ministrál későbbi monográfusával, a dramaturg, zeneesztéta, szerkesztő Fodor Gézával, akivel életre szóló barátságot köt. Tizenhárom évesen határozza el, hogy költő lesz. Ekkor olvassa el Szerb Antal két irodalomtörténetét, melyek hatására elsőként Balzac és Jókai életművén rágja át magát. Benedek Lóránd nevű barátjával egy rövid életű, a családtagoknak szánt, mindössze két számból álló gépiratos „folyóiratot” ad ki, amelyben saját írásaikat közölték. Hatodikos korában Otthon címen sokszorosít egy szintén a családon belül terjesztett lapot, amelyben a vele kapcsolatos érdekesebb eseményeket írja meg, és amelyet öt forintért árusít a rokonoknak.
1950 körül
„1950-ben kezdtem járni a Medve utcai általános iskolába, ami egy híres iskola volt, az ott végzettek ma is „Medve-egyetem”-nek nevezik. […] Unalmas volt. Talán azért, mert én már ötéves koromban tudtam írni-olvasni. […] Maga a betűvetés meg az olvasás elég spontánul ment. Egy kisgyereknek lehet spontán zenei tehetsége, mint nekem az írás-olvasás. Emlékszem, rendkívül idegesített az általános iskolában, hogy külön feladat volt a szótagolva olvasás. Én minden további nélkül tudtam szótagolva olvasni, csak nem értettem, hogy miért kell ezen annyit szarakodni. De a felső tagozat már érdekesebb volt.” (Petri György különbözése, 23–25.)
„Az az igazság, hogy én soha nem voltam hívő, csak elfogadtam, mint egy családi tradíciót. […] 8-9 éves lehettem, amikor úgy gondoltam, elkövetek egy halálos bűnt, úgyhogy a Mária-téri játszótéren beültem egy bokorba, és olyanokat mondtam, hogy Isten nincs, Jézus egy fasz, Isten hülye… […] Úgy gondoltam, akkor most le kell sújtani a villámnak, vagy valaminek történnie kell. De mivel nem történt semmi, arra a következtetésre jutottam, hogy akkor az egész egy blöff. De a Szent Anna-templom fontos nevelődési helyszín volt. Volt ott egy Edelényi István nevű káplán, akit mi csak „kopasz”-nak becéztünk egymás közt és nagyon öregnek gondoltuk – utólag rekonstruáltuk anyámmal, nagyjából harminchat éves lehetett. Megszervezte, hogy a pingpongteremben játszhassunk, páros napokon a fiúk, páratlan napokon a lányok, akik a templomi énekkarban tevékenykedtek, valamint nyaranta minden szerdán kivitt minket a csillaghegyi strandra vagy Pünkösdfürdőre. Ő konspiratív okokból civil ruhában jött és nem volt szabad tisztelendő úrnak szólítani, csak Pista bácsinak. Mindez – a strandbelépő, a fagylalt – az egyház pénzén ment, tényleg borzasztó emberszabású volt az egész. A plébános, Bán Imre, kifejezetten nagy intellektusú ember volt, igazi kereszténydemokrata, enyhén baloldali színezettel. De nem volt békepap. Ő védte meg a ministránsokat a vén banyáktól, mert állandóan disznóságokat csináltunk. Áldozáskor ugye tálcát kell odatartani, én például, amikor az ostyát az áldozó szájába adták, általában gégefőn csaptam, tálcával együtt. Vagy annak a ministránstársamnak, akinél a csengő volt, csendben kifűztem a cipőjét és hozzákötöttem a csengőhöz. Neki volt a tiszte, hogy Úrfelmutatás előtt a bort kitöltse és odaadja a papnak, úgyhogy amikor fölment, hát kolompolt, mint egy vezérürü. A hívők ezek miatt mindig felháborodva mentek Bán Imréhez, hogy teremtsen rendet, mert botrányos, amit a ministránsok csinálnak. Mire ő mindig azt felelte, hogy miért, maguk nem voltak gyerekek?” (Petri György különbözése, 42–43.)
A Szent Anna-templom (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei)
„(Vázlat az emlékirathoz)
'56-ig a rendszer fennmaradása teljesen bizonytalan volt az emberek fejében, nem tűnt badarságnak, hogy jönnek az amerikaiak vagy Ottó – úrifiú vagyok, de vannak sokkal úribbak, igazán úriak (G. Verzár Péter)
ministrálok, de az iskolában nevem meg külsőm miatt zsidónak tartanak – holott zsidó sem vagyok igazán, bár sok tekintetben azzá válok
ministrálok, sőt hitvitákban megvédem a vallást – de nem hiszek
otthon szidják a rendszert, amely haladó eszméket hirdet, de közben anyám is haladó eszméket hirdet a maga zavaros módján
– maga a megbolydult Víziváros úr-proli keveréke
az iskolában »kivételes képességeimről« beszélnek – ugyanakkor sohasem sikerül kitűnőnek lennem, versenyeket nyernem
– elég vézna vagyok, de nem elég vézna ahhoz, hogy öntudatos könyvmoly legyek
– szegények vagyunk, egyes vonatkozásokban mégis kishercegként élek
az ateista állam iskolájából az of. tanítás alatt elenged ministrálni (ezt az időt lógásra használom)” (PGYM IV. 491.)
Iskolai füzeteiben már ekkor eltervezi a teljes életmű kötetenkénti felépítését
„Mikor írtad az első versedet?
Sztálin halálakor, és úgy kezdődött, hogy »Elsötétült a nap, a nagy Sztálin halott«. Sajnos csak ennyire emlékszem, mert a kézirat nem maradt fenn. Nagyjából ugyanennyi idősen írtam egy másik verset is, akkoriban kísérleteztek gyapottermesztéssel Hódmezővásárhelyen, ebből az maradt meg, hogy »ember és állat dicséri a napot, virágzik Hódmezővásárhely nyári hólabdája, a gyapot«. […] Tehát ezek voltak az első verseim. Benedek Lóránt kitűnő formaérzékkel verselt, sokkal ügyesebben, mint én vagy Aczél. Aczél viszont egy teljes orosz szótárfüzetet teleírt ’56-os versekkel a szétlőtt Üllői útról. Oda el is zarándokoltunk, megnézni a töltényhüvelyeket meg egyebeket. Tényleg eléggé rémisztő képet mutatott.” (Petri György különbözése, 35–36.)
*
„1956–57 fordulóján, a hosszúra nyúlt szénszünetben, 13 évesen határoztam el – két verselgető barátom példáján felbuzdulva –, hogy költő leszek. Addig csak abban voltam bizonyos, hogy értelmiségi pályán viszem majd valamire.” (Előszó-vázlat a Hólabda a kézben című, 1984-ben, New Yorkban megjelent kötethez.)