Széna tér a Vérmező út és a Széll Kálmán (Moszkva) tér felé nézve, 1956 (Fortepan/Heinzely Béla)

„Emlékszem, anyám erkélye a Batthyány utcával párhuzamos utcára, a Fazekas utcára nézett, ahol ilyen kis kopasz orosz katonák masíroztak. Anyám azt mondta, szerencsétlen gyerekek, nyilván nem akartak ezek idejönni, és most esetleg húszéves korukban lelövik őket a harcok közben. Ezzel odáig ment, hogy kijártam a Széna térre, ahol a szovjet tankok álltak, és fraternizáltam a katonákkal a magam tört oroszságával. Persze akkor még picit jobban tudtam, mint most. Állati helyesek voltak, adtak halkonzervet, komiszkenyeret, aztán amikor jött valaki, mondták, hogy húzódjak félre, mert nekik tilos volt szóba állni a magyar lakossággal. Sőt, olyan függelemsértést is elkövettek, hogy megengedték, hogy beleülhessek egy tankba. Ami állati kényelmetlen, meg kell mondanom. Úgy ki volt számítva, mint egy vadászrepülőgép pilótafülkéje, épp hogy bele tudsz kuporodni, úgyhogy rájöttem, állati szar érzés tankban lenni. Azt hittem, micsoda biztonságérzet lehet abban, hogy gázolsz a lánctalpakon, de egy francot! Benne vagy egy bazi nagy vasdobozban, egyáltalán nem tudod, mi történik körülötted és mennyire sebezhető vagy egy közönséges Molotov-koktéllal. És amire emlékszem még ’56-ból. Láttam összesült orosz hullákat, az bizony csúnya látvány volt. De azt akarom ebből kihangsúlyozni, hogy akkor megtanultam megkülönböztetni egy népet a kormányától.” (Petri György különbözése, 39–40.)

„Október 23-a délutános nap volt, azaz délután volt tanítás. Én épp a külön németről jöttem ki, mikor mondják, hogy valami gyülekezés van a Bem téren. Azonnal odarobogtam, óriási tömeg volt már ott akkor, hallottam Bessenyei Ferencet szavalni és Veres Pétert beszélni – ekkor láttam életemben először és utoljára Verest egy pillanatra. Elindult a tömeg a Kossuth-térre; először mindenki a Kossuth-hídon akart átmenni, de aztán többen szóltak, hogy váljunk ketté, és az emberek egy része inkább a Lánchídon menjen. Sokan voltunk, az egész Duna-parton nyolcas-tízes sorokban vonult a tömeg. A jelszavak közül arra emlékszem, hogy »Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe«, de Nagy Imre elég sokára jelent meg, ahogy később megtudtam, nem is sejtette, hogy tüntetés van. […] Na most, hogy mennyire csalóka még a szemtanú emlékezete is: én nagyon sokáig határozottan úgy emlékeztem – még meg is mutattam valakinek –, hogy egy kis erkélyről beszélt Nagy Imre. Aztán azok, akik bent voltak a Parlamentben, utólag mondták, hogy egyáltalán nem erkélyről beszélt, hanem egy ablakban állt, egy ablakpárkányon, és ketten fogták hátulról, hogy le ne essen. Nagyon emlékezetes volt, mikor rendes kommunistaként úgy kezdte a beszédet, hogy »Kedves elvtársak!«, erre állati hurrogás volt a válasz a térről, hogy »Nem vagyunk elvtársak!«” (Petri György különbözése, 27–28.)

Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Háttérben az egykori Radetzky laktanya. (Fortepan/Faragó György)

Kossuth Lajos tér, a Parlament erkélye. 1956. október 23-án Nagy Imre miniszterelnök beszél a forradalmi tömeghez. (Fortepan/Album023, Franz Fink felvétele)

*

Nagy Imréről
[Részlet]

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
 

„23-án a tüntetők első vonalában egy lengyel–magyar barátság transzparenst cipeltem, aztán a Rádiónál eszembe jutott, hogy már késő este van, s az anyám nyilván borzasztóan aggódik miattam, úgyhogy hazamentem.

Otthon milyen volt a hangulat?

Pesszimista, anyám azt mondta, hogy itt sokan meg fognak most halni, és elképzelhetetlen, hogy a szovjet hadsereg meghátráljon. Visszatérve 23-ra, hihetetlen, hogy egy szemtanú milyen rosszul tud emlékezni. Határozottan emlékeztem a Parlament egyik erkélyére a volt Kossuth-híd melletti oldalon, ahonnan Nagy Imre beszélt, meg is mutattam egy angol újságírónak – hiszen személyesen láttam –, és utólag megtudtam, hogy nem egy erkélyről beszélt, hanem egy ablakpárkányon állt, és hátulról hárman fogták. A szemem tehát automatikusan átértelmezte a látványt, hiszen rendes körülmények között egy politikusnak nem szabad az ablakpárkányon állnia.” (Apák és fiúk. Interjú, kérdező: Petri Lukács Ádám. PGYM  III. 176–177.)

*

„Emlékszem, amikor már rendesen mentek a tankok,  megjelentek mindenféle újságok. Úgyhogy ki lettek osztva a szerepek, a nagyapám ment kenyérért, én meg vagy egyedül, vagy padig anyámmal az újságokért. Ha hirtelen elhangzott egy géppisztoly-sorozat, behúzódtunk egy kapualjba, aztán mentünk tovább. Akkor jöttem rá, hogy az ember milyen hihetetlenül alkalmazkodóképes lény. Voltaképpen nem fogtam fel súlyosabbnak a helyzetet, mintha mondjuk  futózáporok lennének: hol esik, hol abbamarad, egyáltalán nem éreztem azt, hogy valami hősies dolgot csinálok.” (Petri György különbözése, 31.)

„Természetesen ’56 forradalmi romantikája magával ragadott, ez egy nagyon furcsa dolog, hogy a néhai rendszer a saját propagandájának az áldozata lett. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt annyi tizenéves kamasz a fegyveres felkelők között. Hát minket az iskolában ugye kifejezetten a forradalmi romantikára neveltek, arra, hogy milyen szép dolog az, ha az ember hős forradalmár vagy partizán. Én ’56-ban pedig épp azt éltem át, hogy végre világtörténelmi időket élünk, hiszen ez egy olyan igazi, rendes forradalom: lőnek, pártok alakulnak. Aztán ez a hangulat valahogy mégis el tudott nálam halványulni, mert végül is csak egy gyerekélmény volt.” (Petri György különbözése, 98.)

1956