Fodor Ákos, Mosonyi Aliz, Petri György (Fotó: Sztrókay Kálmán)
„Vissza Alizhoz, közben Sára is marad, kulcsom van a lakásához, de sohasem maradok ott egész éjszakára. Mondjuk, reggel ötkor elmegyek. Aliz-Sára viszony, Sára durva szakító levele Alizhoz a zenetanítással (mármint Aliz tanításával) kapcsolatban.” (Feljegyzések egy nagy spirálfüzetbe. PGYM IV. 598.)
Pap Mária visszaemlékezése Kepes Sáráról
„Most hetvenöt éves vagyok, tizennyolc voltam, amikor megismertem Sárit.
A legfontosabb barátnőm volt. Nagyon szerettük egymást. Rendkívül tehetséges lány volt. Intellektusa tiszteletet ébresztett bennem. Soha nem zavart, hogy jóval tehetségesebb nálam. Felnéztem rá. Irodalomról, zenéről, politikáról, magánéletről beszélgettünk. Beszélt nekem az apjáról, Kepes Jenőről is. Sokszor mondta, hogy labilisnak érzi magát, és attól fél, hogy meg fog bolondulni. Nem volt egy kiegyensúlyozott, boldog lány. Már gimnazista korunkban úgy éreztem, hogy a Sárival valami baj lesz valamikor. Nagyon kemény nő volt.”
Kéziratos feljegyzés, 70-es évek eleje (?)
Kepes Sára utolsó fényképe
Kepes Sára búcsúlevele (https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/sara-megerint)
„Na most, a Sárával való történet valószínűleg azért nem hagy nyugodni most már huszonvalahány éve, mert ezek miatt a kísérletezések miatt hihetetlenül vakmerőek voltunk akkoriban. Sára közölte velem, hogy ha most elmegyek, akkor ő öngyilkos lesz. Mondtam, hogy kérlek, természetesen ez neked szabadságodban áll. Megkért, hogy zárjam rá kívülről az ajtót, és kötelezett arra, nehogy szóljak az anyjának vagy bárkinek arról, hogy ő most öngyilkos lesz. Úgy gondoltam, hogy ez nekem kutyakötelességem, hiszen természetesen Sárinak szabadságában áll így dönteni. Ha ő egyszer öngyilkos akar lenni, akkor legyen, ebben én nem akadályozhatom meg. […] Azt mondta, tudni akarja, hogy én tudom, hogy ő meg fog halni. Szóval ez volt részéről a nagy női visszavágás. […] Ma már természetesen úgy gondolom, hogy mind a ketten kis idióták voltunk, egy teljesen absztrakt szabadságeszmény tiszteletében. Hogy neki joga van meghalni, ha meg akar halni, sőt ahhoz is joga van, hogy ezt tudassa velem, és nekem pedig kötelességem, hogy hagyjam őt meghalni. Ha ma visszagondolok erre, akkor ez az egész egy színtiszta baromság. Ma már valószínűleg azt csinálnám, hogy »ugyan már drágám, menjünk ki valamit inni inkább«. De akkor halálosan komolyan hittem abban, hogy ez így méltó mindkettőnkhöz.” (Petri György különbözése, 73–74.)
*
„A Sára szerinted patologikus volt?
Teljes mértékben. Tehát ha a mi kapcsolatunk miatt nem lett volna öngyilkos, akkor előbb-utóbb más ok miatt megteszi.
Hogy érted, hogy a ti kapcsolatotok miatt?
Hát mert az volt a feltétel, hogy maradjak ott éjszakára, ha elmegyek, akkor öngyilkos lesz, és mondtam, hogy nem maradok ott.
De miért, egyszerűen nem volt kedved?
Nem, mert akkor állítottam helyre a feleségemmel újfent a kapcsolatomat. Úgy gondoltam, hogy én is szabad vagyok, ő is szabad, nekem szabad elmenni, neki szabad öngyilkosnak lenni. Ha ott maradok, az precedenst teremtett volna, és azt, hogy Sára akarata érvényesülhet az enyémmel szemben.
És aztán?
Három nap múlva telefonált a Sára anyja, hogy a Sára meghalt, és ott fekszik a konyha padlóján. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a Sára nagyon súlyosan beteg volt, és furcsa módon abban a betegségben szenvedett, hogy attól félt, hogy elmebeteg. Az anyja úgy talált rá a holttestre, hogy a Nyírő pszichiátriája ki volt nyitva a paranoid skizofrénia címszónál, és az a rész gyűröttre volt olvasva. Te Ádám, ez egy rémtörténet, életem legnagyobb baromsága. Erre nincs mentség.” (Apák és fiúk. Interjú, kérdező: Petri Lukács Ádám. PGYM III. 183–184.)
„[…] a lányomat nagyon szeretem, bár ritkán látjuk egymást, mert néhány száz kilométer választ el bennünket egymástól. Nagyon különös teremtés, rendkívül sokféle képességgel megáldott leány: kifejezetten szépen rajzol, tud zongorázni, hegedülni, nagyon könnyen tanul nyelveket, egyszerűen ragadnak rá a nyelvek. Ugyanakkor ahhoz képest, hogy egy elit értelmiségi famíliából származik – az anyja meseíró, költőnő, hangjátékokat ír a rádiónak, most a Beszélő kulturális rovatának a vezetője –, belőlem meg költő lett, az égvilágon semmi ambíciója nincs. Tulajdonképpen tökéletesen jól érzi magát abban, hogy háziasszony és családanya. És ezzel sok problémát okozott kamaszkorában, mert Aliz rendkívül ambiciózus anya, és mindenáron azt szerette volna, hogy Annából valamilyen művész, vagy elit értelmiségi legyen, de neki esze ágában sincs ezt csinálni. Ez tulajdonképpen imponáló számomra. Teljesen normális anyagi körülmények között élnek, a férje német agyfiziológus, egy nagyon híres német család tagja. Andreas apja, aki most nyolcvan éves, maga is meglehetősen jelentős tudós, Konrad Lorenz barátja és munkatársa volt, de a nagyapjának szobra is áll Freiburgban: egy japán orvossal együtt ő fedezte fel azt az idegközpontot, amelyik a szívbillentyű beszabályozásáért felelős. Szóval korszakalkotóan nagy orvos-biológus volt.” (Petri György különbözése, 147–148.)
Mosonyi Aliz és Petri György lányuk óvodai ünnepségén
Ezidőtájt ÁKV-raktárosként, a Kohó és Gépipari Minisztérium Műszaki Dokumentációs Intézetének korrektoraként, illetve a Fodor József TBC Szanatórium orvosi szakfordítójaként is dolgozik. A magánéleti krízisek mellett ebben az időben a versírás is egyre problematikusabbnak tűnik számára. Egyre biztosabban érzi, hogy a Nyugat poétikai irányvonalának betetőzéseként értelmezett József Attila-i tradíció folytathatatlan, és hogy életpályaként a költészet talán mégsem járható út a továbbiakban. 22 évesen a költészettel történő radikális leszámoláson gondolkodik, felvételizése az egyetemre tulajdonképpen csupán e véglegesnek hitt lemondás pótlékaként, helyettesítőjeként, valamiféle haladék lehetőségeként merül föl benne.
Grafológiai elemzés Petri kézírása alapján, 1960-as évek
„Tizenhárom esztendős koromban, amikor minden alap és előzmény nélkül eldöntöttem, hogy költő leszek, József Attila hosszú-hosszú évekre beszippantott, elnyelt. Olvastam, persze, mindenki mást is, mohón és mindenevően, ahogy ez egy költőtanoncnál természetes. Értek se szeri se száma az úgynevezett »hatások«. József Attilához való viszonyomban azonban kezdettől fogva volt valami kínos és természetellenes. […] Húszéves koromig ez a kötődés elviselhető volt: nagyjából megtanultam a mesterség alapjait, és publikáltam 5–6, a kor átlagához képest jó (vagyis már keletkezésekor elavult) verset. Ekkor azonban bénító paradoxon elé kerültem: felismertem, hogy a József Attila-i tradíció folytathatatlan: ez a hagyomány Pilinszkyvel és Nagy Ágnessel végérvényesen lezárult, és utánuk már csak az epigonizmus jöhet. Én viszont úgy éreztem: képtelen vagyok máshova kapcsolódni. Ezt a fixációt már akkor is épp olyan pathológiának tekintettem, mint a reménytelen szerelmet: férfiatlan és elmebajos állapotnak. De mit sem tehettem ellene. Bármilyen szörnyű és nevetséges ez, azt hiszem, akkori megzavarodottságomban József Attila reinkarnációja akartam lenni. Mivel azonban bolond mégsem voltam (nem tartozom én azok közé, akik megölelik a forró kályhát), úgy ítéltem, hogy költői életem lezárult – még mielőtt elkezdődött volna. Próbáltam más foglalkozás után nézni.” („Elejtem képzelt fegyverem”. PGYM IV. 148–150.)
*
„Féja Géza mutatott rá arra, hogy József Attila tulajdonképpen konzervatív költő. A forradalmi megnyilvánulásaihoz képest határozottan konzervatív a poétikája. Ezt én is így gondolom. Úgy éreztem, hogy József Attila valójában a Nyugat-hagyomány betetőzése. Egyre több harmóniát találok például Kosztolányi és József Attila között. […] Tehát a politikában forradalmár volt, költőileg meg inkább a nagy Nyugat-tradíció megkoronázója. Gondolj – mit tudom én – József Attila Kassák-kritikájára, milyen hihetetlenül durván utasítja el az egész avantgárdot. […] Na most, amitől én tulajdonképpen ilyen deklaratíve elhatárolódtam, az nem is annyira József Attila költészete volt, hanem ez a poszt-József Attilás epigonizmus. Úgy gondolom, Garaiék nemzedéke annak esett áldozatul, hogy nem tudott ebből a tradícióból kilépni. Voltaképp még ma is folyton visszanyúlok József Attilához, mert igazából nem József Attilával magával volt bajom, hanem ezzel a kanonizált és ezáltal egyszersmind kiherélt poszt-József Attilás fentebb stíllel.” (Petri György különbözése, 62–63.)
*
„A kései Babits sokkal avantgárdabb, mint József Attila, mert míg ő egyre inkább egy zárt klasszicizmusra törekedett, a kései Babits ezekkel a megdöccentett ritmusokkal sokkal inkább volt valami újnak a kezdete. A folytathatatlanság alatt azt értettem, hogy Mozart után sem lehetett Mozart-típusú zenét csinálni, hanem valami mást kellett kitalálni. József Attila költészete a Nyugat folyóirat hagyományainak a végsőkig történő kiérlelése és tökélyre emelése volt, tehát ebben az értelemben folytathatatlan. Lehet, hogy én, vagy Tandori, vagy akármelyikünk valami rosszabbat és kisebb értékűt csinál annál, amit József Attila csinált, de hát az a hagyomány már ki van cuclizva. Olyan, mint a rágógumi, aminek már nincs íze. (Petri György különbözése, 314–315.)