DEFI HALÁLÁRA
(In memoriam S. E.)
[Részlet]
Ősz van, Defi! Szelíd, összegző évszak,
a Létezőt magasztalja és gyalázza most minden,
zuhan az erdő (permeteznek fái
könnyű avart hóviselt tavalyi
korhadandókra), de az erdő lezuhan.
Egyszerre hal meg és
világot ránt magával,
aki kapkodva veszi
cókmókját, vissza-szétnéz,
bepakol, levegőért kapkod és megy innen.
Aljas voltál, gyáva és önkímélő.
Bűneid,
lásd, a szívedre telepedtek. Tudtál mindent,
mégis: kinevező hülyék
jóindulatát lested. Hahogy
önmagát hámozó hagymaként múltál volna,
vagy talányos bohócként (ehhez elég
lett volna a magadba szívott
szivacstudás – habzott jobb perceidben!)
a tanszék taverna-mélyén.
*
Antropozófia
(Gömbvillámtréfa)
[Részlet]
Nincs filozófiám. Ez tekinthető
hiányosságnak. Végülis az államnak
az anyámtól (később meg
tőlem) fizetés formájában megvont
pénzén ingyenesen okulhattam.
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól,
akik egy európai népiskolában
pedellusi állásért sem
folyamodhattak volna siker reményében).
A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam.
Akadtak köztük kiválóak is.
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból,
vagy – mint szegény egyiküket –
kinevezték párttitkárrá,
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe.
Az egyetemi oktatásról lesújtó a véleménye, alig jár be az órákra, ez alól csupán Simon Endre filozófia-szemináriumai és Németh G. Béla egyes irodalomkurzusai képeznek kivételt. Napjait az Akadémiai Könyvtárban tölti, ami az olvasás mellett a társasági élet kiemelten fontos színtere: Altrichter Ferenc, Ludassy Mária, Erdélyi Ágnes, Kis János, Bence György vagy Márkus György társaságában folytatnak itt hosszú beszélgetéseket. A magyar szaktól folyamatosan meg akar szabadulni, még a közgazdaságtan felé történő váltás is megfordul a fejében. Egyetemi életének legfontosabb része pedig az intézményi szinten is kiemelkedő státusszal bíró tudományos diákkör. Itt a részelméletekben elmélyedve a matematikai logika, szociológia, technikatörténet, nyelvészet, tudományfilozófia tárgyköreiben rendeztek vitákat, megpróbálván a Nagy Elméletet – a marxizmust – korszerű világmagyarázattá dúsítani, különféle elméleti segédprotézisekkel korrigálni. Márkus hatására megismeri az angolszász analitikus filozófusokat és Wittgensteint, akinek gondolkodása költői praxisának is egyik alapvető elemévé válik a későbbiekben.
*
„A magyar szakra való felvételizés semmilyen különösebb erőfeszítést nem igényelt, mert abban elég tisztességesen jártas voltam. A filozófia pedig úgy jött, hogy nekem nagyon régi érdeklődésem volt a filozófia iránt, meséltem a gimnáziumi felvételimről, ahol szubjektív idealista ismeretelméletemet tártam Virág igazgató úr elé. […] A felvételit illetően úgy gondoltam, hogy a filozófia műveléséhez egyszerűen csak okosnak kell lenni az embernek, és én bátran megelőlegeztem magamnak, hogy elég okos vagyok. A magyar szak tökéletesen untatott, nekem igazán a filozófia szak volt a fontos. És bár egy nagyon tehetséges évfolyam volt az enyém, mégsem annyira az egyetemen belüli képzés volt az érdekes számomra, hanem az Akadémiai Könyvtárban töltött két-három év, ahol ott ült Kis János, Ludassy Mária, Fodor Géza, az azóta már meghalt Vidrányi Katalin, Erdélyi Ágnes, Bence György.” (Petri György különbözése, 78–79.)
*
„Kilenckor nyitott az Akadémiai Könyvtár, akkor már én is ott voltam. Van egy kis dohányzó az olvasóterem mellett, meg egy büfé is. Tulajdonképpen egy sajátos önképzést gyakoroltunk mi ott. Márkus Györgyöt akkor rúgták ki az egyetemről, amikor én hallgató lettem, szóval sajnos csak mint előfelvett diák hallgattam őt még ’65-ben. Utána nem maradt ott igazán érdekes oktató, talán csak Simon Endre klasszika-filológus, még valamelyest jók voltak Munkácsy Gyula Kant és Leibniz-előadásai, de egyiküknek sem volt igazán kohéziós ereje. […] Márkus Györgyön kívül Simon Endre hatott rám erősen, ő antik filozófia-történetet adott elő és Platón-szemináriumai voltak. Ő aztán szegény ’68-ban gyávaságból elvállalta, hogy ő legyen a Filozófia Tanszék párttitkára.” (Petri György különbözése, 79., 85.)
Petri számára kora ifjúságától kezdődően Lukács volt az egyik alapvető szellemi tekintély. Várady Szabolccsal közösen írt líraelméleti vázlatai részben még a lukácsi terminológia befolyása alatt születnek, ahogyan természetesen az ebben a korszakban íródó egyéb – nagy számban pl. József Attila poétikáját elemző – esztétikai és filozófiaelméleti jellegű szövegei is. Lukács személye és filozófiája iránti ekkori érdeklődésének lenyomata egy 1972-ben, az Élet és Irodalomban megjelent írása Lukács György egyetemessége címen. Lukáccsal egyébként csak egyszer találkozik személyesen, mégpedig a Benedek Marcell (Petri műfordító-szemináriumra járt hozzá) 80. születésnapjára rendezett összejövetelen, 1965-ben.
*
„Én nagyon jól ismertem Lukács műveit, és lukácsista is voltam. De életemben csak egyszer találkoztam vele, a Benedek Marcell nyolcvanadik születésnapján rendezett összejövetelen. Jártam ugyanis Benedek Marcell műfordítói szemináriumára, és amikor Marci bácsi nyolcvanéves lett, meg lett hívva a ünnepségre Lukács mint gyerekkori barát. […] Sashegyen, Benedek Marcell sashegyi lakásán. Ott volt a fia, Benedek István is. Belevésődött az emlékezetembe, hogy Lukács bizonytalanul tudott magyarul, mert azt mondta, hogy ő bármelyikünket szívesen lát, de neki nincs már ideje társadalmi beszélgetésekre. Na most, »társadalmi« és »társasági« az ugyanaz a német nyelvben, gesellschaftlich, de ő nem tudta pontosan kifejezni magát magyarul. Egyébként annyira csodáltam Lukácsot, hogy nagyon sokszor elsétáltam a Belgrád rakpartra és fölnéztem az ablakaira, de soha nem mentem föl hozzá, mert úgy gondoltam, hogy minek raboljam az idejét. Tulajdonképpen én elsősorban nem esztétikával foglalkoztam egyetemistaként, hanem inkább ismeretelméleti problémák kötöttek le, ami viszont Lukács Györgynek nem volt az erőssége.” (Petri György különbözése, 86.)
Gyász 1971 – – – –
[Részlet]
Az asztalomon semmi.
Csak a professzor úr
Fényképe (az, amelyiken két
Végsősoron közt mosolyogni tetszik).
Majdnem az utolsó évekből.
Meg egy (állítólag párizsi)
Utcából kiszaggatott utcakő,
Az ugyancsak majdnem
Utolsó évekből.
Asztalok cserélődnek.
Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan
Asztalok
Lábai közül.
Keresünk szabad asztalt.
Az Örökhétfő című kötetben megjelent, Lukács halálára írott vers.
„a legfontosabb az, hogy a megrendülés kiindulópontja – a filozófiában – vegytisztán ismeretelméleti: Popper Logik der Forschungja és a Conjectures (az Open Societyt máig sem olvastam el), rajta kívül Schlick, Neurath, Carnap – és Friedrich Hayek egy írása a holisztikus társadalomtudományi gondolkodás ellen (ösvény példa), ez után jött Max Weber, mint alapélmény. Wittgenstein teljesen külön dolog, neki egészen más, sokkal személyesebb jelentősége volt.
A nyelvészeti stúdiumok kulcsélménye: egy olyan mindennapi dologról, mint a nyelv: nem tudni: 1. hogyan sajátítjuk el, 2. hogyan működik (hogyan interszubjektív), 3. nem tudjuk, hogyan lehet egyáltalán kijutni a „nyelvi térből” – szerzők: Chomsky, Uriel Weinberg, Max Black, Mary Hesse, Alasdair MacIntyre, Feyerabend.
Freudizmuskritika: szakdolgozattéma! Az egész mélylélektan módszertani kritikája; […]
Lukács mindazonáltal marad a hetvenes évek közepéig.” (Az „El a nagy elmélettől” etapjai és motívumai. [Részletek], PGYM IV. 515–516.)
A tanulmány-töredék kéziratának részlete
„A mi történetünk döntően ideologikus volt, ebben volt az igazi különbség. A problémákhoz egy olyan világszemlélettel viszonyultunk – a marxizmussal természetesen –, amelyik egy nagy egységben akarta látni a világot térben és időben. Ettől mi magunkat is világtörténeti perspektívában próbáltuk elhelyezni, teljesen kritikátlanul és minden arányérzék híján – és az életünk menetét valahogy paradigmatikusan akartuk felfogni. A mi generációnk egyik legnagyobb problémája amúgy is az volt, hogy minden korábbi generációnál inkább állt közénk és az élet közé a filozófia és az ideológia.” („Közénk és az élet közé állt az ideológia”. Interjú, kérdező: Petri György, válaszol: Fodor Géza. A részlet Fodor Géza egyik válaszából származik. PGYM III. 535.)
*
„A marxizmus nem elmélet, hanem intézményesen gondozott hagyomány: meghatározott szakrális szövegekből, kifejezésekből, tiszteleti személyekből, legendákból, kegytárgyakból álló heterogén kulturális hagyomány. Több marxizmus van – ahogyan több keresztény egyház. Ha közös vonásaikat keressük, nem elméleti-interpretációt végzünk, hanem filológiai kutatásra és kultúrtörténeti értelmezésre van szükség. Éppen ezért a „marxizmus” kifejezést kiinduláskor ugyanolyan intuitív értelemben használjuk, mint pl. a »lírai költészet« megjelölést.” (Talán Márkus György egyik szemináriumára írott tanulmány-töredék, 1966–1971?)
*
„Egyáltalában, mi volt akkor marxistának lenni? Hát, egyre bonyolultabbá finomítottuk és spiritualizáltuk azt a testes, primitív, durva vulgármaterializmust, amin felnőttünk. Gramscit olvastuk, a fiatal Lukácsot, olyan szerzők bukkantak fel, mint Christopher Caudwell, aki megjárta a spanyol polgárháborút, megírta az Illúzió és valóság című könyvét, melyben Marxnak igencsak sovány esztétikai nézeteit Freuddal dúsította fel. Én azonban nem Freuddal, hanem Wittgensteinnel és a logikai pozitivistákkal próbáltam meg kombinálni Marxot, meg Max Weberrel, és így tényleg nagyon hosszú folyamat volt, amíg az ember azt merte mondani magáról, hogy most már egyáltalán nem marxista.” (Petri György beszél Dániel Ferenc készülő portréfilmjében. Interjú, kérdező: Dániel Ferenc. PGYM III. 73.)
„…a költő számára a társadalom, az élet, a világ kritikájához adott egy pozitív metafizika. Ezért tartom Horatiust és Dantét a legjelentősebb politikai költőknek. A magyar múltból Ady Endre és József Attila sorolható ugyanebbe a kategóriába. […] József Attila költészete pedig, véleményem szerint, az utolsó, sajátos módon talán kissé anakronisztikus kísérlet egy, a nagy történelmi metafizika, a Hegellel és Freuddal kiteljesített marxizmus jegyében születő életmű létrehozására. Szerintem egy ilyesfajta érvényes metafizika ma már nem létezik.” („Nem robbanás, csak összeomlás”. Interjú, kérdező: Hans-Henning Paetzke. Fordította: Farkas Péter. PGYM IV. 708.)