„1963 és ’67 között valóban egy sort sem írtam. 1967-ben azonban váratlanul írtam egy verset, igen jellemző címmel: Összeomlás. Ebben, ha nem is közvetlenül politikai megfogalmazásban, egy társadalmi összeomlásról beszélek. A vers egyrészt a magyar társadalom ’56-os kollapszusára utal, másrészt pedig arra az ideológiai és személyes összeomlásra, amely bennem ment végbe. […] Ebben a versben egy új hangra leltem, egy hangra, amely a magyar költészetből eddig hiányzott.” („Nem robbanás, csak összeomlás”. Interjú, kérdező: Hans-Henning Paetzke. Fordította: Farkas Péter. PGYM IV. 704.)
*
„Épp ez volt az a bizonyos három év, amikor úgy éreztem, hogy azt, amit írni tudok, nem érdemes tovább csinálni. A közvetlen impulzust a szó szoros értelemben Várady Szabolcs néhány verse adta, és az egész újrakezdés első terméke az Összeomlás című versem volt. Ezt néhány héttel azután írtam a Rondella sörözőben, hogy Szabolcs megmutatta a verseit. A Rondella a Várban, a Hadtörténeti Múzeum környékén lévő kerthelyiség volt, és az Összeomlás után nagyjából folyamatosan íródott meg a Magyarázatok M. számára kötet. A kötet koncepciója viszont összefüggött a filozófiai élményekkel, mert eredetileg úgy terveztem, hogy olyan lesz, mint Dante La Vita Nuovája, tehát egy vers, és hozzá egy filozófiai kommentár. Aztán maguk a versek lettek a kommentárok. Szóval egybeépültek.” (Petri György különbözése, 105–106.)
Összeomlás
[Részlet]
Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás.
A belülről megőrölt,
a magát csalva másokat csaló,
a látszattal terrorizáló
hang nélkül szétomolt.
[...]
Csak szétcsúszott egy hang nélkül,
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,
téglák márgaként vagy hamuzsírként,
porózus száraz szerkezetüket
feladták, mint a züllött kötelék,
amikor mi értelme ellenállni –
verik a földet pergőtűz és aknák,
nevetséges fölény
veri az üres levegőt,
mint az eső, az eső, az eső.
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.
Csak soká, nagyon soká,
tolongva üledt le
a nyirkos, sűrü por.
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?
A nedves, duzzadó tülekedés?
Szétesése az épített világnak.
„Én tehát egyszerűen ábrázolom egy a magányba belekényszerített, a hétköznapi élet személyes dolgai közé visszaszorított egyén életproblémáit. És mivel egész »filozófiám« és legspontánabb önérzésem szerint egy ilyen élet torz, üres, boldogtalan – tehát egy torz, üres, boldogtalan egyént ábrázolok – akinek egyetlen megőrizhető képessége, egyetlen magmaradt fegyvere: helyzetének tudata; ezért válik centrálissá az undor és önmegvetés az utolsó időszak verseiben. És ezért alkotják verseimet kizárólag egy értelmiségi felbomló életének motívumai, mert kizárólag ilyen életekkel vagyok és lehetek kapcsolatban.” ([„Amit én a költészetben csinálok”], PGYM IV. 52.
A feljegyzéstöredék kézirata
„Javaslok egy primitív modellt: van író, olvasó és köztük a medializáló, transzferáló közeg, hasonlattal: művész, közönség és zongora. Tegyük fel, hogy háború után vagyunk. A zongora egy szétbombázott ház födémgerendáiban fönnakadva lógna a háborúvégi hektikus bombazáporban, a húrok, a billentyűk, az áttételek tönkrementek, a politúr táskás, repedezett, mint a vén kurvák arca, az egész instrumentum nyomorúságos. És felkérnek, hogy ezen játsszam el a Mondschein-szonátát.” (Feljegyzéstöredék, ’70-es évek)
„Pályám kezdete a szocialista realizmus másodvirágzásának ideje. A szocreált, mint tudjuk, mucsai konzervativizmus jellemezte: közérthetőség, hagyománytisztelet. Magyarországon jelentős avantgarde sohasem volt. (Ezt nem mint hiányt, hanem mint tényt rögzítem.)
A Nyugat-mozgalom még innen volt a nyugati világ fundamentális formaproblémáin: a múlt század 60-as 70-es éveinek francia és angol tradícióihoz kapcsolódott (Baudelaire, Verlaine, Swinburne), József Attila rövid anarchista-avantgardista halandzsázás után a zárt formák klasszicizálása mellett döntött. […] Ebbe az „iskolába jártam” tehát, és ezt nem is bánom. Megtanultam a formák anyanyelvként való kezelését (ennek mint műfordító látom ma elsősorban hasznát). 20 éves koromig, ezt néhány korai publikációm tanúsítja, ezt a dallamos, tisztán ritmizált, elmés rímekben gazdag lírai „bel cantot” műveltem, utána 6 évig nem írtam egy sort sem. Filozófiával foglalkoztam, tudományelmélettel, közgazdaságtannal, meg még a jóég tudja mivel. Letettem a költészetről, és komolyan úgy gondoltam, hogy tudós leszek. Különböző véletlenek indítottak arra, hogy újra megpróbáljam, milyen is írni? Egy sörkertben ültem, néztem a lemenő napot, és megírtam az Összeomlást.” (Feljegyzéstöredék a ’70-es évekből)
A feljegyzéstöredék kézirata
Kézírásos feljegyzés; részlet, 1974
Kiknek írok?
Kiknek is, tényleg? A barátaimtól vártam mindig el döntő biztatást. Néha vétóval éltem egy negatív döntés ellen, de ritkán. Mindenesetre az igazi mérce az ő ítéletük volt, ők engedték át a köteteimet. Szó szerint.
(Kézírásos feljegyzés; részlet, 1974)
Már tagjelölt volt az MSZMP-ben, de a bevonulás hírére visszavonja tagfelvételi kérelmét. A „jobboldali revizionistának” bélyegzett Petri számára 1968 elsősorban Prágát, nem pedig Párizst jelentette, sőt eleinte kifejezetten inszolidáris volt a diákmegmozdulások (szerinte) maoista és leninista jellegével. Olyannyira, hogy az egyetemi KISZ marxista delegáltjaként szó nélkül üli végig a maoista elhajlással vádolt Dalos Györgyék tárgyalását. A marxizmusból – s ezen keresztül az egyetemes érvényű, monolitikus világmagyarázatokból – történő végleges kiábrándulása a 70-es évek elejére tehető. 1970-es gdanski éhséglázadás, illetve az ezt vérbe fojtó, halálos áldozatokat is követelő rendőri brutalitás hatására mély depresszióba zuhan, és végképp elveszti hitét a kelet-európai szocialista államberendezkedések legitimitását illetően.
*
„Azt lehet mondani, hogy az egész generációmnak '68-ban esett le a tantusz. Tudniillik Csehszlovákiában még forradalom sem volt, tényleg abszolút felülről vezérelten, a kommunista párt reformszárnya, Dubčekék egyszerűen átvették a hatalmat, és teljesen érthetetlen volt válaszként erre ez a rendkívül brutális retorzió. [...] Szóval a következtetés, amit ebből a barátaimmal együtt levontunk, hogy akkor ez úgy, ahogy van, egy működőképtelen szisztéma. Pontosabban, hogy képtelen az önkorrekcióra. Emlékezz vissza, akkor volt Magyarországon az új gazdasági mechanizmus, amit aztán Prága után szintén visszaszorítottak, holott az egy igazán szolid program volt. Tehát voltak mindenféle reformreményeink, de kiderült, hogy ezek a rendszeren belül nem megvalósíthatóak. Következésképp úgy gondoltuk, hogy akkor talán az egész rendszert hagyni kéne a fenébe.” (Petri György különbözése, 98–99.)
*
„A liberál-marxista, a reform-marxista magyar értelmiség számára, akikhez mint diák és fiatal költő magam is tartoztam, Prága nagy reménység volt. […] 1968. augusztus 21. után, amikor már minden remény szertefoszlott, azt mondta nekem egy barátom: 1968. augusztus 21-ével egy új időszámítás kezdődött. A monolit szocializmus reformok útján megváltoztathatatlannak bizonyult. Első köteteim legkétségbeesettebb, legkomorabb versei közvetlenül a '68-as eseményekre reflektálnak.” („Nem robbanás, csak összeomlás”. Interjú, kérdező: Hans-Henning Paetzke. Fordította: Farkas Péter. PGYM IV. 710.)
*
„Az 1968-as nyugati baloldali mozgalmakkal kifejezetten inszolidáris, sőt ellenséges voltam, nekem 1968 Prágát jelentette. Nagyon sokára, utólag láttam be, hogy roppant kulturális jelentősége volt az 1968-as párizsi és német megmozdulásoknak. Akkoriban azonban inkább az volt az érzésem, hogy úrifiúkról van szó, akik nem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak. A diáklázadások markánsan baloldali tartalmát elutasítottam, hiszen maoisták meg leninisták voltak, én pedig a maoizmust kezdettől fogva gyűlöltem. Életem egyik nagy szégyene marad, amikor a magyar maoisták, a Dalos Gyuriék körének pere volt, akkor én mint a filozófiai tanszék KISZ-bizottságának megfigyelője vettem részt a tárgyaláson, és abszolút részvétlenséggel ültem ott, pedig Dalos Gyuri jó barátom volt. Én magam azonban revizionistának számítottam, ők pedig dogmatikusok voltak. Ezt az egészet azóta is borzasztóan szégyellem. Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy hiszen itt nézetekről van szó, és nézetek egyáltalán semmilyen bíróságra nem tartoznak. Voltaképpen 1976-ban hatolt el az agyamig, hogy atyaisten, ahelyett, hogy tiltakozó iratot szerkesztettem volna, ott ültem a bíróságon, a hallgatóság padsoraiban.” („Én nem az ellenzék bárdja voltam”. Interjú, kérdező: Kisbali László. PGYM III. 133–134.)
*
1968 (Fotó: Cservenka Ferenc)
Hatvannyolc tele
[Részlet]
Ennyi mitológiával a háta mögött,
csalhatósága tudatában
az ember otthon ül s röhög
ostoba, régi könyveken,
könyvtára különc kincseit
veszi elő, mint féltve őrzött,
magányos estékre eltett,
erős italt, s aprókat kortyol,
mígnem fejébe száll, s vidám lesz.
[...]
Valamit ír. Pihenésképpen
rántottát készít. A kávét
az ablak elé ülve issza,
fölrakja lábát a fűtőtestre,
rágyújt, aztán kinéz – s örül
ha kívül vastag köd gomolyog
ablakáig sűrűn, fehéren.
„Antonio Gramsci nyomán a marxizmus számunkra azért volt fontos, mert a gyakorlat filozófiájának tekintettük. Viszont a prágai ’68 megmutatta, hogy a szocializmus egy korrekcióra képtelen rendszer, és ezzel pontosan azt a gyakorlati jelentőségét veszítette el, amit korábban tulajdonítottunk neki; hogy tehát ennek a filozófiának a jegyében egy erkölcsileg elfogadható és politikailag hatékony praxist lehet kialakítani.” (Petri György különbözése, 97.)
*
„A marxizmusból való »kimutatkozásom« 1968-ra esik. De alaposságom és következetességem miatt 1972-ig eltartott, amíg jutottam valamire; amíg Marxot összebékítettem Wittgensteinnel… Ebben a legnagyobb morális hatást Márkus Györgyék Tőke-bírálata jelentette, továbbá az a megdöbbentő tény, hogy egy hatszáz oldalas elméleti munkára rendőri retorziókkal lehetett válaszolni. Pontosabban: csak azokkal.” (Feszélyezve érzem magam. Interjú, kérdező: Papp Márió. PGYM III. 68.)
Hatvanas évek
[Részlet]
A melegcsákány-rendszerű
szerelmi élet mégsem vált be.
A váltótársak folyton torzsalkodtak.
Színlelt nagylelkűség egymás előtt,
kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak.
Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba.
Magánéleti szempontból a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje Petri társasága számára egy radikális életforma-modell, a nyitott házasság és a párhuzamos párkapcsolatok ideologikus kidolgozásának és megélésének jegyében telt, melyhez az újbalos nyugat-európai áramlatok mellett Heller Ágnes és Vajda Mihály dolgozatai szolgáltatták az elméleti muníciót, míg az esztétikai hátteret a társaság által különösen kedvelt Jules és Jim című Truffaut film adta.
*
„Annak ellenére, hogy a hatvanas évek nyugati újbaloldali mozgalmai, meg a kulturális forradalom közvetlenül nem hatottak rám, sőt inkább idegenkedtem a párizsi és berlini diákmegmozdulásoktól, mégis mind egy ilyen nagy életforma-forradalom mámorában éltünk akkoriban. Akkor találtuk ki a nyílt házasságot, a párhuzamos házasságot, és így tovább. […] A kommuna nem [jelent meg], ugyanis egyszerűen nem voltak olyanok a lakásviszonyok. Létezett ugyan egy-két kommuna, én később, már harmincvalahány éves koromban laktam is az egyikben a Rudas László utcában – most Podmaniczky utca –, amikor az már éppen szétesőfélben volt. Nálunk a kommunamozgalom egyszerűen materiális okokból nem tudott kifejlődni.” (Petri György különbözése, 73.)
„Miért olyan rosszkedvűek a fiatalok? […] mi joguk ekkora rosszkedvre? Mikor szerezték hozzá a jogot, hol szerezték, mivel szerezték? Vagy fordítva: honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolhatná? Hol voltak ők, amikor alkalom volt hozzájutni e pesszimizmus jogosítványaihoz? Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből – ez a címe annak a versnek, amelyben Petri György antológiákba kívánkozó végérvényességgel fogalmaz meg egyfajta kiábrándulást.” (Részlet Vas István: Petri György és a pesszimizmus című méltatásából. Költők egymás közt, 267.)
*
„Hogy az antológiának ez lett a címe, ez Domokos kiadáspolitikai bölcsességét dicséri. A költők jó része ugyanis többé-kevésbé problematikusnak számított, és bár azt hiszem, akkor még nem született meg az Aczél-féle »három T« elve, mindenesetre az itt szereplő költők többsége semmiképpen sem a »támogatott« kategóriába tartozott, hanem a »tiltott« és a »tűrt« határán mozgott. Na most, Matyi szerintem azt találta ki, hogy egyszerűen az Illyés tekintélyének a védőszárnya alá vonta ezt a társaságot, és ezt egyeztetnie kellett – nem ismerem a részleteket, de feltételezem, hogy egyeztetnie kellett – Illyéssel.” (Petri György különbözése, 107.)
1969 (Fotó: Koffán Károly)