1998-ban áttétes torokrákot diagnosztizálnak nála; operációk sora, és sugárkezelés veszi kezdetét. Életmódján orvosai tanácsára sem hajlandó változtatni, mint mondja, nem az élet hossza, hanem minősége a fontos számára. Utazásokra indul, eljut Tunéziába is. Betegségét új és poétikailag intenzíven kiaknázható költői témaként, az ön- és létértelmezés egészen személyessé váló aspektusaként igyekszik kezelni: élete utolsó éveiben a szakácskönyv-tervezet mellett a halálversek írása válik  elsődlegessé számára.

*

[Naplójegyzetek, 1998]

szeptember 8.

„Ma derült ki, hogy torokrákom van. Gondolom, elég kezdeti stádiumban, mert csak a biopszia során derült ki. Közelesen meg fognak operálni. Valamiképp érdekes, hogy a napokban jutott eszembe, hogy most már tényleg ideje megírni az emlékirataimat. Esetem kicsit emlékeztet a Thomas Mann Megtévesztettjének hősnőjére: úgy nézett ki, hogy minden a legnagyobb rendben van – több kilót híztam, voltaképpen friss és energikus vagyok – és most ez! Persze egy darabig még biztos elhúzom, sőt netán meg is gyógyulhatok, mint Csillag Jóska. Ő persze összefüggésbe hozza az egészet a dohányzással. Én ebben nem nagyon hiszek. Lukács egész életében szivarozott (!) és megélt 81 [valójában 86 – a szerk.] évet. Na mindegy, pillanatnyilag jobban idegesít, hogy az ekcéma utáni bőrfeszülés miatt nehezemre esik az írás. Na meg a műtét után nyilván még egy darabig itt kell rohadnom. Egyszóval szar a helyzet. Meg állandóan és intenzíven hiányzik Mari. Más nem. Örülök ugyan a látogatóknak, de inkább csak azért, mert átmenetileg elszórakoztatnak ebben az ispotályi dögunalomban.” (PGYM IV. 540.)

*

szeptember 9.

„A jövő heti program: baloldali nyirokcsomó eltávolítása, sugárkezelés, a jobboldali állkapocs átvágása, hogy némi nyálkahártyát szedjenek ki a baloldali hiányt pótlandó. Utána 10-12 nap mesterséges táplálás infúzióval, plusz gégemetszés és kanül betétele.

Túlélési érték: 50% valószínűség, hogy még legalább 5 évig élhetek. Szegény jó osztályos doktornő aggódik, hogy depresszióba vagy halálfélelembe süppedek, és csak kifelé tartom magam. Pedig az egész szarból csak a mesterséges táplálás és ágyhoz kötöttség perspektívája idegesít.” (PGYM IV. 541.) 

„Telített, sűrű életem volt: volt benne több házasság, még több válság, dráma, politika – nem maradtam le semmiről. Vannak gyerekeim, nyomorogtam, éltem luxuskörülmények között; volt, hogy kis híján börtönbe csuktak, később kitüntettek ugyanazért… Hálátlan volnék, ha nem lennék elégedett tehát az életemmel, azt hiszem. Az pedig tudvalevő, hogy ha az ember intenzíven él, akkor az intenzív osztályon köt ki. Az intenzív osztályt egyébként kifejezetten élvezem: lehet tippelni, ki lesz a következő, evvel foglalkoznak a betegek. Jól eltelik az idő.” („Az utókornak nem üzenek semmit”. Interjú, kérdező: Keresztury Tibor. PGYM III. 449.)

*

„Se álszerény, se nagyképű nem akarok lenni, amikor azt mondom, hogy tökéletesen elégedett vagyok a recepciómmal. Nem azért, mert sok szépet és jót írtatok rólam, hanem mert maximálisan a szabad interpretáció híve vagyok: onnantól, hogy én megírtam egy verset, mindenki azt lát bele, amit akar. De a kritikákon, a rólam írt két könyvön túl is Kossuth-díj, Soros-díj, DAAD-ösztöndíj – mindent megkaptam, amit lehetet. Megjegyzem, egyáltalán nem bántott az sem, amikor a partvonalon kívül voltam hosszú évekig, mert hát mit várjon az ember egy olyan rendszertől, amit meg akar dönteni, ha nem azt, hogy igyekszik a nyilvánosságból kiszorítani? Teljesen elégedett voltam avval, hogy nem zárnak börtönbe, meglepett, hogy néha adnak  útlevelet is; bármifajta elismertség és pénz nélkül is tartalmas volt akkoriban az életem.” („Az utókornak nem üzenek semmit”. Interjú, kérdező: Keresztury Tibor. PGYM III. 452–453.)

*

„Meggyőződésem, hogy nem élettartamban, hanem életminőségben kell gondolkodni. Úgy kell élni, hogy jól érezzem magam. Nálam ez azt jelenti, hogy vidám vagyok. Fogékony vagyok az új látványokra, ilyenkor általában érdekelnek a világ dolgai.” („Igyekeztem szembenézni a saját mulandóságommal”. Interjú, riporter: Forgách András. PGYM III. 431.)

Fotó: Szilágyi Lenke

Mosoly
[Részlet]

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

[...] A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

vissza