A solymári barlangban (In: Kovács Erika: Pilinszky és a család, Bp., 2009, 73.)

1944 őszén behívják katonának; karpaszományos tüzérként alakulatával rövidesen nyugatra kerül. (A család ekkor a Deák Ferenc utca 12. sz. házban lakik; januárban bombatalálat éri, s az épület leég.)

1945 novemberében hazatér Budapestre. Családjával a Molnár u. 17. II/6. sz. lakásban él egészen 1960-ig.

„Jancsi […] egy szép napon elpanaszolta, hogy A távozó sereg című versére egyáltalán nem emlékszik. Sebaj, mondtam, én emlékszem: egy presszóban voltunk, a presszó számoló cédulájára lefirkáltam a versét. Ezt a versét nem tartják a legnagyobbak közül valónak, szemelvényes kiadások nem is közlik, én azonban szeretem, mert tudom, hogy mit akart vele kifejezni. Akkoriban, amikor írta, érezte először igazán, hogy nem tud lépést tartani kortársaival a létért való harcban, hogy eleve másra hivatott. Jancsinak nem tetszett a vers eredeti alakjában. Át is írta. Ezen kegyetlenül összevesztünk, mert nekem az eredeti jobban tetszett és tetszik ma is. Így történt azután, hogy a kötet kolofonoldalára rányomatta: változatok esetén a versek itt közölt szövege tekintendő véglegesnek. Ezt a megjegyzést én provokáltam ki. De aztán bőséges és megnyugtató kárpótlást kaptam, amikor a kötetben felfedeztem a vers címe alatt a nekem szóló ajánlást. Ettől nagyobb ajándékot nem kaphat költőtől az ember, és azt hiszem, hogy ennyi idő után nem sértek kegyeletet, ha befejezésül A távozó sereg című verset a nekem olyan kedves eredeti változatában idézem, ahogy egyébként a Vigilia 1942. júliusi számában meg is jelent.” (Takáts Vilmos: „Tündéri izzás”: Emlékezés Pilinszky Jánosra, Vigilia, 1996/9., 693–694. p.)

A távozó sereg című vers (Vigilia, 1942. július) kézirata (In: Kovács Erika: Pilinszky és a család, Bp., 2009, 79.)

Magyarok, 1946/6. (június), 294. p.

Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

(Trapéz és korlát, 1946)

„Ismerjük a halál széléről visszajöttek ölelkezését. Ez a legmagasabb valóság, amit még ismerünk.

De milyen lesz a halálból érkezőké? A »végítélet« szabadulása? Az atyai ház?

Az igaz nem jutalmat vár itt, hanem szabadulást innen.” (Naplók, töredékek, Bp., Osiris, 1995, 84. p.)

A Vesztőhely télen kézirata, (Kertész Imre Intézet archívuma)