Vál., szerk. [előszó] Török Endre. Utószó Reisinger János. Bp. 1983. Magvető, 255 l.
„Amikor lírája kiapadni látszott, s egy évtizede elkezdett kisesszéi is egyre ritkábban jelentek meg, csaknem az előbbiek iránt megnyilatkozó figyelmet keltettek Pilinszky beszélgetései. Az első, 1967-es nyilatkozatot két tucat hosszabb-rövidebb követte még 1981-ig, a költő haláláig. Ezeknek gyűjteményét tartja most kezében az olvasó.
Az elmúlt években megszaporodtak a beszélgetések sajtóban, rádióban, televízióban egyaránt. S amikor egyre többüket látjuk viszont könyv alakban is, kikívánkozik belőlünk a kérdés: vajon van-e elég szellemi erő ezekben a megnyilatkozásokban, amely képes továbbéltetni őket? Mondanak-e annyit ma is, amennyit valaha egy-egy perc konkrét helyzetében jelentettek? Melléktermékek csupán, vagy következik-e együttesükből valami egységes, a nagy alkotásokból áradó sugalom?
Aki végigolvasta ezeket a beszélgetéseket, a maga módján már közben is válaszolt az ilyen kételyekre és ellenvetésekre. Nem szeretnénk az első benyomásokat helyettesíteni. E műfaj mesterpéldái azonban továbbgondolásra ösztönöznek – s szeretnénk hinni, velünk együtt az olvasók többségét is. Mert amennyire világosak Pilinszky megfogalmazásai, olyannyira összetett világérzékelés áll mögöttük. Illyés Gyula mondotta, hogy Pilinszky nagysága abban van, hogy »fáradhatatlan a megközelítésekben«. Ezeket földeríteni, értelmezni, amennyire lehet, sőt szükséges is: az utódok számára szép és megtisztelő fáradozás.
[…] [A] beszélgetésekben nem találunk egyetlenegy olyan lényeges gondolatra, amelyet a költő ne képviselt volna kisesszéiben. Ezeket 1958 és 1981 között vetette papírra mint az Új Ember című katolikus hetilap munkatársa. (Reprezentatív válogatásukat a Vigilia Kiadó jelentette meg 1982-ben Szög és olaj címmel.) Nem rögtönözve, hanem szellemi aranytartalékaiból szólt tehát, mint ahogy Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét is meglévő cikkeiből kivonatolta.
Nem mond ellent ennek, hogy a beszélgetések közben Pilinszkyt sokszor látjuk tűnődni és töprengeni, sőt néha tanácstalanul el-elrévedezni. Ez az észrevétel egy újabb jellegzetességre irányítja figyelmünket.
Pilinszky rokonszenves társalgó volt, aki ismereteit és előző állításait mindig alá tudta rendelni egy-egy beszélgetés menetének. Nem elhitetni kívánta gondolatait, hanem hitelesíttetni gondolkodását. Ha tétovázott vagy kereste a szavakat, az ennek jegyében történt.
Másrészt pedig: ezek a beszélgetések kicsit magánbeszédek is. Egy-egy kérdést kapva Pilinszky egy-egy lényeges tárgyat pillantott meg, s oly odaadóan figyelt rá, hogy voltaképpen egyedül maradt vele. A kérdezők igényét nemegyszer túlnőtte a tárggyal való szembesülés. Innét e szövegek véglegessége és sok esetben művészi ereje. Ugyanaz az ember áll előttünk, aki verseiben és elmélkedéseiben tapasztalatainak legpontosabb megfogalmazását kereste. Legjobb műveihez hasonló összefogottság jellemzi itt is. S mivel a költő pályáján legmesszebb ezek a beszélgetések terjednek: verseihez és kisesszéihez képest megvan az az előnyük, hogy bennük összegződik Pilinszky szellemi öröksége – itt emeli ki annak leglényegesebb elemeit.” (Részlet Reisinger János utószavából)