[Második, jav., bőv. kiadás.] (Szerk., szöveggond., jegyz., mutatók, utószó: Hafner Zoltán)

„Pilinszky prózában olyan, mint versben. De hogyan lehet elfogadtatni ezt a merész kijelentést, amikor minden olvasója számára oly nyilvánvalóan nem olyan? – Ez a lapidáris megállapítás, mondanom sem kell, nem esztétikai értékítélet, inkább egy írói természet működésének a jellemzése, és ami talán még fontosabb: önazonosságának a tényét tanúsítja. Műve anyagának és a műben megnyilatkozó látásmódnak és gondolkodásnak, ha tetszik, világnézetnek műfajokat összepántoló egyneműségét. Természetesen prózának tekintve mindent, ahogy az Úrhatnám polgár filozófiatanára tanítja, ami nem vers vagy dráma, s megtoldva mindezt azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy ezen belül éppen a szó hagyományos értelmében vett Pilinszky-próza, vagyis amit »szépprózának« szánt, az a legkevésbé olyan, mint a Pilinszky-vers. Pilinszky ösztönösen is osztozott a modern műfajelméletnek abban a tételében, miszerint a művészeti forradalmak korában az irodalom különböző műfajait egyre nyilvánvalóbb cserebomlási folyamatok kötik össze, s ennek a hitének az igazolására szívesen idézte Ted Hughes véleményét, aki »azt mondta, hogy minden jó vers egy jó dráma, és minden jó dráma egy kiváló költemény« (Nálam létszükséglet volt az alkotás. Nyilatkozat: Farkas P. József hangfelvétele, 1979), de a műfajok közti válaszfalakat éppen a hagyományos széppróza felé tudta a legnehezebben áttörni; esztétikai szempontból a leginkább vitatható módon elbeszéléseiben és életképszerű tárcáiban, rajzaiban tudta megjeleníteni »egy csecsemő szemével«, vagyis az első rápillantás vakító frissességével szerzett tapasztalatait az emberi világról és a létezésről. […]

Befejezhetném azzal is, hogy Pilinszky verseiben […] prózájának a »megtisztítása« megy végbe. A megfogalmazás azonban éppen a próza és a vers metamorfózisának esztétikai határvonalát takarná el.” (Domokos Mátyás; Holmi, 1997. április)