Versek. Bp. 1972. Szépirodalmi Könyvkiadó, 80 l. — Második kiad.: uo., 1975.

Visszavonom. 7.; Két arckép. 8.; Nyitás. 9.; Játszma. 10.; Sírkövemre. 11.; A mi napunk. 12.; Ki és kit? 13.; Meghatározás. 14.; Tapasztalat. 15.; Tabernákulum. 16.; Így teltek napjaink. 19–20.; Meditáció. 21.; Bársonycsomó. 22.; Fohász. 25.; Rossz fölvétel. 26.; Kárhozat. 27.; Szép és még szebb. 28.; A tett után. 29.; Merénylet. 30.; Fölriadva. 31.; In memoriam F. M. Dosztojevszkij. 32.; Végkifejlet. 33.; Kétsoros. 34.; Alkohol. 35.; S. W.-hez. 36.; Betűk, sorok. 37.; Napló. 38.; Sztavrogin elköszön. 39.; Zsolozsma. 40.; Mégis. 41.; Titok. 42.; Ékszer. 43.; Gyónás után. 44.; Infinitivusz. 45.; Költemény. 46.; Trónfosztás. 47.; Infernó. 48.; Sztavrogin visszatér. 49. Gyerekek és katonák. 51–81.; Síremlék. 83–93.; „Urbi et orbi” A testi szenvedésről. 95–106.; Élőképek. 107–119.

*

„Ehhez az »itt és most«-hoz kívülről, nem-léttel terhes, egyetemesnek érzett magányból igyekszik eljutni Pilinszky János, de örök feleúton jár. Az ő következetessége ugyanis az önmagába zárultság pokoli logikája, s ez újra és újra visszakozásra kényszeríti, valahányszor a bűvös körön kívülre lendülne. Minden mozdulat megáll és lebeg valahol »középen«, valamilyen (már csak és még csak feltételezett) fogódzók között, lét és nemlét határán. Mi biztos ebben a költői világban? A Helyszín, a legkonkrétabb tárgyi, természeti valóság, amely csak annyiban társadalmi, amennyiben annak halotti maszkja. Biztos tehát a Távolléte is valaminek, ami elveszett. Biztos a Pusztulás (a daganat, a gyűjtőtábor, a lepkegyűjtemény-lét, amelyben a tűre szúrt és a tűre szúró egyként tehetetlen). Biztos a Halál, mely a félúton-lebegésből egyértelműen elránt, s végső egyensúlyt teremt.

S biztos a Félelem, amely – szerinte – a világháború apokalipszisét túléltek lényegi sajátja, s amely béklyóba veri a rendteremtő szándékot.

Hol találkozik hát Pilinszky velünk, velünk, akik (az ő megfogalmazása szerint) valamennyien többé-kevésbé »szérumoltásos kezeléssel« – szerelemmel, világnézettel, s más ezekhez hasonlókkal – védekezünk a súlyos kór ellen? Van velünk azonos pontja, s nem is jelentéktelen.

Gyönyörű vers. Pilinszkyt megérinti az emberi kapcsolatok apró mozzanatainak csodája, amely számára valóban még különösebb szépségű attól, hogy félelmeit, lemondását megváltani csak majdnem képes. Itt, ebben a versben a megtorpantság olyan pillanatairól ad a költő pontos, szuggesztív látleletet, amelyeken mindenkinek keresztül kell mennie, amelyeket mindenkinek meg kell magában őrölnie, ha nem akarja, hogy álcselekvések halmazában csapja be önmagát és környezetét, ha nem akar agresszív, vagy – épp ellenkezőleg – vegetáló lenni.

Pilinszky azonban minden cselekvést, vágyat, tapasztalatot (Meghatározás, Tapasztalat, Infinitivusz) a túl nem jutottság álcselekvésének tart. Irigyli az erőseket, de erősségük értelmét megkérdőjelezi, s irigységének bevallásától is visszakozni kényszerül. (Gyónás után)

A kötetben külön kis ciklus idézi a háborút (Így teltek napjaink), illetve »minden földi háborúk« esszenciáját, amelyet akár békének is nevezhetünk, hisz oly torz, testi-lelki rángásokkal teli az itt felidézett színpad, hogy benne a szereplők »reggel úgy ébrednek a háborúra, mint magára a rendre«. – Színpadot mondottam, s valóban az Így teltek napjaink mintegy vázlata a kötethez csatlakozó négy színmű közül kettőnek (Gyerekek és katonák, Élőképek). A másik kettő is a versekben megfogalmazott tételek bravúrdarabja; a Síremlék az eszményi Szépség megvalósulásának lehetetlenségét, groteszk földi halálát mutatja be, az »Urbi et orbi« – A testi szenvedésről pedig a csak a halálban felmagasztosuló, s megváltódó Ember példázata.” (Reményi József Tamás; Napjaink, 1974/7.)