Művek

Pilinszky János leveleiből két kötet is megjelent a könyvhétre: az életműsorozatban az Osiris gyűjteményes kiadványa és a Kortárs Kiadó kéziratokat, irodalmi érdekességeket közreadó, bibliofil igényeket kielégítő kiadványainak sorában egy tematikus válogatás. Ebben a költő két római útja során keletkezett beszámolókat interjúk és rádióelőadások szövege egészíti ki. A könyvek – s ez így természetes – nem rajzolják át a Pilinszky-képet, hiszen a költészet paradoxona szerint a csak a címzetteknek szóló írásoknál a nyilvánosság elé szánt versek mindig intimebbek.” (Osztovits Ágnes; Magyar Nemzet, 1997. június 7.)

„Magánlevelezést közzétenni: etikailag megkérdőjelezhető, kulturálisan kikezdhetetlen gyakorlat. A Pilinszky-életműsorozat utolsó darabjaként a költő eddig föllelt, mintegy hétszázötven, 1944 és 1981 között írt levelét és levélfogalmazványát publikálta a könyvhéten az Osiris Kiadó.

A közölt szövegek (helyenkénti művészi hangoltságuk ellenére is) az életmű értését, úgy véljük, alig árnyalják – inkább (s ez sem kevés) a személyiség és a kor, az életút és az élettér jobb ismeretében szolgálnak tanulságokkal: a hit beszédalakzatai és a szeretet retorikája mögül egy hitkétségekkel és művészi kételyekkel mind kevésbé, beteg szervezetével és a kor viszonyaival annál többet küszködő ember portréja rajzolódik elő.

A kiadvány a Pilinszkynek címzett leveleket egyelőre nem, csak az általa írottakat tartalmazza – hogy mégsem csak kérdéseket (válasz nélkül) és csak válaszokat (kérdés nélkül) kell érteni-értelmezni tudnunk, az a gazdag és figyelmes jegyzetapparátusnak köszönhető. (Ez, miként a szöveggondozás, ezúttal is Hafner Zoltán szakszerű és elegáns munkája.)

A kötetet részint személyes érdekű, részint dokumentális érvényű képmellékletek (kéziratok, rajzok, képeslapok) teszik teljessé.

A könyv hátlapján elhelyezett fotó egyike a Pilinszkyről készült utolsó felvételeknek. Az író ezen úgy tekint ki a képből, mint aki túl is lát azon. Úgy hisszük, ekkor már egész létével tudta, amit – a francia forrást meg nem nevezve – egy 1967-es levelében jegyzett le először, hogy aztán alkotáselve és életideája legyen: »Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«.

Művei ennek szükségét példázzák, levelei ennek igényéről vallanak. (Halmai Tamás; Új Ember, 1997. augusztus 24.)

A kötet a Pilinszky János életművét bemutató CD-ROM mellékleteként jelent meg 1997 karácsonyára. A címlap és a hátsó borító Lugosi István fényképeinek felhasználásával készült.

„A publicisztikai írások sajátos helyet töltenek be Pilinszky életművében. Cikkei minden egyéb munkájától eltérően meghatározható közönségnek szóltak, így nem kis részük jó értelemben vett didaktikus feladatokat is vállalt, gondolkodásuk pedig némiképp zártabb és lekerekítettebb, mint a verseké. Mindennek ismeretében mégis rávilágítanak olyan összefüggésekre, amelyek a lírai művek mélyebb megértését is elősegítik. Ugyanakkor természetesen önmagukban, alkalmiságukból kilépve is fontos olvasmányok lehetnek. Ha születne olyan antológia, amely az amúgy szegényes modern magyar lelkiségi irodalomról kívánna képet nyújtani, Pilinszky cikkei és rövid esszéi egész biztosan a könyv legjelentősebb szövegei közé tartoznának.” (Schein Gábor; Népszabadság, 1999. július 31.)

*

„Ez a könyv valódi kincsesbánya. Mégpedig nemcsak azok számára, akik Pilinszky János költészetének hívei, s azt akarják jobban, árnyaltabban megismerni. Aki rászánja magát arra, hogy folyamatosan, kronológiai sorrendben (vagy akár ide-oda ugrálva az időben) olvassa Pilinszky publicisztikáját, azt előreláthatóan nagy meglepetések érik majd. Mindenekelőtt a hanghordozás, a tónus egyöntetűsége a megdöbbentő. Mintha a negyvenes évek elején írt első recenziókban már ugyanaz a hang szólalna meg, mint az 1981-es évből származó utolsó írásokban. Ugyanakkor számos belső átalakulást is regisztrálhatunk közben, a gondolkodás kifinomulását és elmélyülését, új témakörök, szerzők, »fixa ideák« megjelenését állapíthatjuk meg. Mindez azonban mintha mégsem érintené a beszédmód – hogy is mondjam – »angyali naivitását«.” (Angyalosi Gergely; Élet és Irodalom, 1999. december 3.)