„Az 1981-es Hidegpróba […] átmenetet képez. Ahogyan fokozódik a társadalmi tények iránti fogékonyságom, úgy vedlem le a hermetizmus béklyóit is. Erről tanúskodik ez a kötet, s nem másról, sőt már néhány jelentős verset is tartalmaz. Ezekből nőtt ki minden, amit később írtam.” (Interjúrészlet; riporter: Keresztury Tibor)

 

*

 

„Akik odafigyelnek Sziveri János költői fejlődésére, akik nyomon követték a lapokban és folyóiratokban publikált verseket, azoknak nem jelent meglepetést a költő Hidegpróba című második kötete, hisz Sziveri János módszeresen »készítette elő« olvasóit egy szemléletbeli változásra. Kellemes döbbenetben mindenekelőtt azoknak van részük, akik a Szabad gyakorlatok után minden átmenet nélkül olvassák újabb kötetét. Mert a Hidegpróba költője már nem azonos – nem csak a hérakleitoszi dialektika alapján – a Szabad gyakorlatok költőjével. Az első kötetben még csupán a szemlélődő és a látottakon töprengő ember szól az olvasóhoz, míg a másodikban a valóság intenzív átélésével, alapvetően az emberi létet és létezést érintő kérdések orpheuszi világával találkozunk. A világra rákérdező ember egyszerre lett a külső és a belső kozmosz énekese. E második kötet távlatából nézve valóban találó első kötetének a címe, a Szabad gyakorlatok. Sziveri itt még csupán a költői megszólalást gyakorolta. Költészetének igazi nyitánya – fényes hangszerelésben – a most megjelent kötete, a Hidegpróba.” (Mák Ferenc: Hideg máglyák; részlet)

A kötet borítója

A Miféle anyagok című vers gépirata


A meghívó
„1981 tavaszán levelet kaptunk Bujdosó Alpártól, amelyben meghívott bennünket, Sziverit és engem, az Új Symposion szerkesztőit Hadersdorfba, a Magyar Műhely nyári találkozójára, ahol a nyugati emigráció színejava összegyűlt. Hosszú volt az út: Belgrád, Vinkovci, Zágráb, Maribor, Graz, Bécs. Egész éjszaka és még délelőtt is vonatoztunk. Holtfáradtan és kimelegedve érkeztünk a délutáni órákban a Bécs melletti Hadersdorfba, egy kastélyszerű épületbe, amelynek folyosóján éppen egy – számunkra ismeretlen – torzonborz személybe ütköztünk, aki magából kikelve, szitkozódva rohant valahová. Mint később megtudtuk, Zalán Tibor volt, akinek hosszúverseit már ismertük a Mozgó Világból. A »konferenciateremben«, érkezésünk pillanatai előtt, az akkor ifjú Petőcz András olvasta fel azt a versét, amely úgy kezdődött, hogy »ülök a vécén és Zalán Tibor verseit olvasom«. Nos, ettől a mi Zalánunk egy kicsit berágott és le-föl rohangált a folyosón, sőt (talán attól a lendülettől) másnap reggel a kastély parkjában lévő tóba is beleesett.” (Fenyvesi Ottó: Néhány akvarell)

Nyár volt azon a  meg nem festett képen:
éppen Bécsbe mentünk,
a Magyar Műhely találkozójára,
hallottuk Határ Győzőt,
láttuk Megyik János pálcika-szobrait.
Zalán futott végig a folyosón?
Aztán meg beesett a vizes medencébe.
Bámultuk Tolvaly Feri
szekrényben sorakozó cipőit,
ingjeit, nyakkendőit, zakóit.
Két punk Újvidékről:
útnak indultunk egy-egy szál pólóban,
farmerban, tornacipőben.
Izomból nyomtuk a coolt.
Nyomkodtuk a mantrát.
Lemezek után kutattunk,
az Einstein On The Beach előadás
zenei anyagát kerestük,
egy dupla bakelitet, Philip Glass zenéjét.
(Az előadást Robert Wilson rendezte,
Belgrádban láttuk a Bitefen.)
Bécsben, az Opera környéki aluljáróban
volt egy nagy hanglemezbolt.
Ott leltünk rá a nyár vakmelegében:
Einstein On The Beach,
egy dupla bakelit a szikrázó egészben.

(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Sziveri János.; részlet)

Sziveri János, Sziveri Gábor és Fenyvesi Ottó Temerinben (Forrás: fenyvesiotto.hu)


1980 körül
„Hadersdorfban találkoztunk. Magyar Műhely-találkozóra mentem ki, és ott ténferegtem, csámborogtam, és ugye még nagyon sört se tudtam inni, mert azért valami becsületkasszából kellett fizetni, és nekem nem nagyon pengtek a schillingjeim. És akkor este végre észrevettem két figurát, a fűben ültek. Az tűnt fel nekem – azt sose felejtem el –, hogy egyiknek se volt zoknija, viszont mind a kettőnek volt valami nagy tornacipője, és akkor nálunk még nem volt divat a zokni nélküli cipő, azt hiszem, hogy sehol se volt divat. És akkor arra gondoltam, hogy ezek nyilván fasza gyerekek, ezekkel össze kéne barátkozni, és leültem melléjük. Közben kiderült, hogy ők a symposionisták, nagyon megkönnyebbültem, hogy ők is ismernek engem. És akkor elkezdtük hármasban, most már megerősödve és megizmosodva, pénzünket összedobva a botránykeltést, ami különféle módon alakult, én pl. hátrabukfencben beleestem az aranyhalas medencébe – azt sose felejtem el – székestül, a szék rám, hogy hogy kerültem ki arra nem emlékszem. Sziveri éppen egy jelenlévő jeles kritikusnak a barátnőjét próbálta elcsábítani verekedésig menő szinten, Fenyvesit hadd ne mondjam, hogy mit művelt, de mindnyájan megcsináltuk a magunk botrányát már aznap este. Ott már minden paraméter megvolt, ami később is zajlott a találkozásokon.” (Zalán Tibor a Sziveri János voltam, ez volt a büntetésem című portréfilmben)

„Ritka tudatosság és fegyelem jellemezte ezt az embert, a messziről érkezettek kötelező belső fegyelme. Csak így tudott kifelé megveszekedett homo ludensnek látszani. A hadersdorfi Magyar Műhely-találkozó egyik délutánján, amikor Tolvaly Ferenc körbehurcolt bennünket a nekünk akkor még csak filmekből ismerhetett álomkocsiján Bécsben, Fenyvesi Ottóval a várost bámultuk. Sziverit nem érdekelte a város. A gombnyomásra lehúzható ablak érdekelte. Felhúzta, leengedte, felhúzta, leengedte, egy egész délutánon keresztül csinálta, megállás nélkül. Nyilván két dolog foglalkoztatta, legkevésbé a felfelé és lefelé mozgó üveg. A szerkezetet akarta megérteni, a működést, ahogyan mindennek meg akarta ismerni a működését.” (Zalán Tibor: Sziveri, a tudatos)

Zalán Tibor és Sziveri János

„Különös volt látni őket, Fenyvesit, Ladikot, Sziverit, különös volt látnom őket ott, Hadersdorfban, a Magyar Műhely-találkozón. Hazai és mindössze huszonegy éves szemmel nagyon is szabadnak. Sziveri arca ma is előttem van, ahogy ott áll Hadersdorfban, annak a katolikus intézménynek a nagytermében, ahol a Magyar Műhely-találkozó – Bujdosó Alpárnak köszönhetően – helyet kapott. Volt az arcában valami zártság, érzékenység és tartózkodás, valami kívülállás. Huszonhét éves volt akkor, az Új Symposion főszerkesztője, egy legendás lapot irányított. [...] Sziveri a vajdaságiak vezetője, központi figurája volt azon a találkozón. Visszafogott volt, elegáns (a maga módján), nagyon távolságtartó. Igen jóban volt Zalán Tiborral, akivel szintén akkor találkoztam először, de akit – mint az akkori fiatal irodalom meghatározó költőjét – sokra tartottam, még ha versben kissé ironizáltam is vele.” (Petőcz András: Sziveri-emlék, Sziveri-hiány)

Sziveri János, Balázs Attila és Mák Ferenc

„Sziveri Jancsit is körbeköltöztettem az újvidéki Telepen – kevéske motyójával, rengeteg könyvével együtt, amiért a profi siptár – a töksérv veszélyét bekalkulálva – jól megvámolta volna. Szidtuk a tömérdek könyvet, szidtuk magunkat, hogy mi is az írott betű süket tengerét szaporítjuk, de aztán mindig jól körülnéztünk, nem maradt-e véletlenül akár egy is valamelyik sarokban. Mert azért kár lenne otthagyni az egereknek. Vagy ki tudja, kinek. Az új helyen aztán letelepedtünk a jól megpakolt dobozokra és sört bontottunk. Volt, hogy Jancsi a fogaival harapta le a kupakot. Ez amolyan mutatványnak számított, meg nem is, mert a nagy hurcolkodásokban rendszerint eltűnt, valahová elkallódott a nyitó. S akkor koccintottunk, pedig azt mondják egyesek, hogy sörrel nem szokás. Sziveri Jánost ez egyáltalán nem izgatta. A spárgával összekötött újságokat kihajította az ablakon, s jólesőn kinyújtotta a lábát. A valahanyadik üveg után nagy irodalmi vitát bonyolítottunk le. Jancsi rendszerint olyasmit mondott, hogy komám, te akkora szamár vagy!, de nem sértődtem meg. Ez valahogy természetesen hangzott az ő szájából. Meg azt is gyakran kijelentette, hogy nagyon szívesen megverne, ha elbírna velem. Mindazonáltal sosem estünk egymásnak. Inkább nótázni kezdtünk. Szívesen meghallgattuk volna a TAKE FIVE-ot, de a fene tudta, melyik dobozban lapul a lemezjátszó. Így ordítottunk mi a gramofon helyett, eredendő barbárságunkban körbevizeltük az új udvart. Jancsi a birtokába vette az új terepet, az új gazdának meg ha voltak is némi kételyei azzal kapcsolatban, hogy miféle emberek vagyunk, nos hát... Legföljebb nem ilyennek képzelte az írókat. Legyen boldog vagy éppen boldogtalan a véleményével! Duhaj vademberek voltunk, akik írnak és olvasnak. Ifjú titánok az évek pergésében.” (Balázs Attila: Az első részlet az utolsó részletből)

felállok a duna utcában
úgymond: lábra állok
és elindulok vászon tornacipőben a macska
köveken megnézek néhány kirakatot
vagyis magamat nézem az üvegen
micsoda forróság csak úgy szakad belőlem
a jóság
számban egy eszéki gyártmányú gyufa
szál
jaj mikor érek már végre haza
otthon a jó hűvös szoba vár
nyomja vállamat az oldaltáska szíja
a táskában könyvek
s néhány régi új symposion szám
talpamat törik a rücskös kövek
de a tudat csak előre mutat
görcs rángatja beleimet az orromra szúnyog
légy vagy miféle száll
és nem hűség még a hőség
s az ember sem csak a politikáért politizál

(Tornacipőben a Duna utca macskakövein; részlet)

Csorba Bélánál Temerinben, a 80-as évek elején



 

vissza