Művek

„Olvasom a válogatást, és örülök neki. Hogy van. Hogy így van. Örülök annak, hogy két fiatal ember, ízig-vérig mai (és holnapi) költő és irodalmár válogatta össze a verseket; hektikus élmény volt az olvasás – számomra (is). Várhatóan nem azt a Sziverit kaptam, akit ismertem, és mégis olyan Sziveri-kép bontakozott ki számomra az összeboronálásukból, amelyik erősen hasonlít a bennem megmaradottakra. […] Sziveri János szerzőként jeles, emberként jelenség volt. Hogy utóbbit hogyan értsük, annak megmagyarázására itt aligha van hely. Előbbit pedig halála után sürgősebben, mostanában léhábban, elintézik amúgy is az irodalomtörténészek. Nekem mindkettővel volt dolgom, és megvolt a magam dolga. A szerzővel is, az emberrel is. Látszólag a kettő az ő esetében nagyon lefedi egymást, a valóság azonban erre erősen rácáfol az emlékezetemben. […] Egyszerre kellett szembenéznie politikával és irodalmi trendekkel, kisebbségi léttel és a magyarországi irodalomba való belépés, jelenlét lehetőségeivel. Sokféle tehetségét sokfelé próbálta kamatoztatni. Egyszerre írt és festett, olvasott és képzőművészeti esszékre ragadtatta magát, tájékozódott és próbált elhelyezkedni a maga idejében. Mindez, ha belegondolunk, roppant terhet rótt rá, amit ő hetyke természetességgel hordozott, amíg hordani bírta azokat.” (Zalán Tibor)

„A mindenséget, az emberi létezés teljességét szólítja számadásra Sziveri János Bábel című könyvében, az életnek kijáró tisztaság kivételes közelségében. Ezért módfelett nehéz a költészeten kívüli területekről értelmezést szőni a bábeli zűrzavar élménye nyomán kelt tiltakozás köré, és nehéz bármi mást elmondani arról a létértelmezésről, amely egyre határozottabban lázad a gonosz erők diadala ellen. »Szajhák és pártütők«, »duhaj őrangyal«-ok birodalmává váltak a földi terek, bárhová forduljon is a mindig önmagát kereső lélek, nyugalmát sehol sem leli. Mint ahogyan nem leli meg a tisztességes küzdelem lehetőségét sem.” (Mák Ferenc)

*

„Jelen vannak e kötetben a keresztény jelentéskör elemei: bibliai képek és szimbólumok, az Agnus Dei, a zuhanó diadém, a látomások, apokaliptikus víziók világa. Mindezt időszerűsíthette számára Pilinszky János művészete, amely – nyilatkozataiból kiderül – Petri György és József Attila mellett leginkább foglalkoztatta. De sokkalta fontosabbnak érzem azt a kívánalmat, amely a személyesség megidézését egy egyetemes, közös kultúra jelentéseivel óhajtotta megvalósítani. Elmondani ellentmondásait és megjeleníteni a tényeire ránehezülő személyességet egyetemes víziók révén.” (Losoncz Alpár)

„Sziveri János számára a költészet mindvégig az autentikus gondolkodásmód megtestesülése, szakrális közeg, mint ahogy a költő – lírai fogékonyságával – egy reprezentatív magatartásmód megvalósítója. Mindennek a költészet hiábavalóságának többszöri hangsúlyozása sem mond ellent, mögötte ugyanis vagy a hiábavalóság dicsérete, vagy a költészethez való méltatlanságunk tudatosításának óhaja rejlik. […] Van valami pimaszság ebben a defetisizáló retorikában s a befogadót is kényelmetlenül érintő, hol borzongató, hol felszabadult nevetésben, vidámságban. A költő játékot űz sorshelyzetek értelmezéseivel, s ebből a gesztusból csiholja ki groteszk, szubverzív gondolkodásmódját. Miért szubverzív ez a nevetés? Mert a rangfosztás, a leleplezés az igazi sajátja.” (Losoncz Alpár)

„Új kötetének lényege az önmegvalósítási lehetőségeket kereső ember küzdelmének, kételyeinek és töprengéseinek felmutatása. Egy menekülő és megtorpanó lélekkel találkozik az olvasó: a valóság terrorja elől a lélek belső tájak felé fordul, ám a determináltság sokkal erősebb, semhogy nyugalmat és kiteljesedési lehetőséget találna e szubjektív világban, így a belső, negatív univerzum vidékéről újra a gyakorlati világ küszöbére kényszerül a lélek, dúló harcok színterére, melyekben önmaga szuverenitását kell megvalósítania és megőriznie.” (Mák Ferenc)

*

„Az érzékelés és a gondolat sajátos nyelvi megjelenítését az irodalmi és kultúrtörténeti utalásoknak gyakran kozmológiai motívumokkal átszőtt rétege erősíti meg, s ezt az együttességet általában a tudatos, klasszicizáló zártságra törő kompozíció teszi egyneművé. A klasszikus reminiszcenciákat mélyítik az időmérték felbukkanásai, a gyakran enigmatikus előadásmód. Ezt az előadásmódot a kothurnus jellemzi: a hang sajátos emeltsége, a személyiség transzpozíciója, vagyis hogy Sziveri egy különös, nem én-azonos személyiség hangját imitálja. Ez a technika, a tárgyiasított személyesség teszi – többek között – lehetővé a gyümölcsöző ellentmondás érvényesülését: Sziveri visszafogottságában, rejtettségében, hűvös voltában is szenvedélyes.” (Szkárosi Endre)