Művek

„Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is egy gyötrelmekkel teli életpálya betetőződését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeiből kifolyólag talán szükségszerű, hogy ilyen korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja. Időszerűtlen, mégis gyönyörű és felemelő volt költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Erről a hitről nem mondott le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Időszerűtlen volt az a csodálatos színészi játék, amelyet költői estjein produkált, azok a mesteri hangvariációk, az üdítő humor, amely természetes velejárója volt egyéniségének.” (Losoncz Alpár)

„A kritikusok különbözőképpen vélekednek a költészetemről. Egyesek mitikus költőnek látnak, aki a poétikáját, a »lírai stratégiáját« elsődlegesen a nyelv, a hagyomány újrarendezésére alapozza. Mások a metanyelvű költők közé sorolnak. Most csak arról beszélhetek, amit pillanatnyilag csinálok. Az igaz, hogy korábban a mitikus és az egzisztenciális közötti egyensúly (valamiféle szintézis) megteremtése (ennek a viszonynak a nyelve) izgatott a legjobban. Keveset törődtem a költői képpel. A költészetem – leegyszerűsítve – konceptuális volt, úgy is mondhatnám: gondolati. De mivel eredendően közép-európai vagyok (s ezen belül jellegzetesen pannóniai), visszatértem az ecloga, illetve a pasztorál műfajához, legalábbis a szó nominális értelmében; legújabb verseim túlnyomó része a természetlíra antik fogalomkörébe tartozik. A pályám kezdetétől fogva izgatott, miért nem vagyok képes a közvetlen tapasztalat lírai megfogalmazására. (Ma már gyanítom: mert túlságosan dogmatikusan ragaszkodtam egyes irányzatokhoz.)” (Zivlak, Jovan)

„»Ez már nem alakítás«, hanem az olyannyira testre szabott szerep visszavonásának, a díszletek lebontásának, a maszk mögül előtűnő sovány, meggyötört férfiarc felmutatásának költészete. Fájdalmai, indulatai lecsendesedtek, groteszk tartalmai a háttérbe szorultak, a kiélezett nyelvi-poétikai disszonanciákat, a síkváltásokat a kötet egészében egynemű elégikusság váltja fel. Szó-, rím- és ritmusjátékai keserűbbek, szemantikailag telítettebbek és funkcionálisabbak lettek, poentírozó, ellentétező szerepük a verszene és a komor jelentéstartalom finom megbillenésében oldódik fel.” (Keresztury Tibor)

„Verseskötetének címlapját is maga a költő tervezte, így hát a Mi szél hozott? című Sziveri János-kötetről szólván, az értelmezésbe ezt jogosan vonhatjuk be. Dürer Apokalipszis-sorozatának egy rézmetszete szolgált alapul a címoldalhoz: az angyalok harca a Sátán szörnyetegeivel. […] Ez a jelenet még csak a nagy végső küzdelem előjátéka: hiszen a sátán és teremtményei a földön még sokáig uralkodnak, amíg végképp vereséget szenvednek és amíg a Mennyei Jeruzsálem befogadja az üdvözülteket. Sziveri János így jellemzi költészetét: »A költészet a halál tetemrehívása. A megszűnés ellenében születik, s ezzel a szándékkal máris megkísérti az örökkévalóságot. A vers univerzálisabb, mint az ember. Az ember a mű által érintkezik a mindenséggel.« Tehát –ha jól értelmezzük – a címlap angyalai a költészetet, mint szabadító ős-tényt, őstörténést jelképezik. Azt a szférát, amely lehetővé teszi a költőnek, hogy viadalra szálljon a pusztulás ellen. Azt a nyelvet, amelyen válasz adható a kötet címében föltett kérdésre: »Mi szél hozott?« (Szörényi László)