Művek

„A Szabad gyakorlatok Sziveri első verseskötete. A költemények egy része az Új Symposionban jelent meg a hetvenes évek elején, néhány korai képverse, kollázsa társaságában. Ezek a korai szövegek fragmentált textusok vagy hosszúversek voltak, ám jól láthatóan a megjelenéstől magukon viselték a tematikai együttlátás és a tudatos ciklusokba rendezés kéznyomát is. A versek között felbukkanó narancs-versciklus például már egyértelműen a halmozó értelmezés, a hatványozott jelentésbővítés szükségletével születik, a Szabad gyakorlatok hosszúversei pedig helyenként megelőlegeznek egy bizonyos ritmikus tagolást, amely Sziveri lírájában később kulcsszerepet kapott. A kötet szabadversei főleg a vers alakítására, formálására való rendkívüli fogékonyság jegyében születnek.” (Lábadi Zsombor)

„Új kötetének lényege az önmegvalósítási lehetőségeket kereső ember küzdelmének, kételyeinek és töprengéseinek felmutatása. Egy menekülő és megtorpanó lélekkel találkozik az olvasó: a valóság terrorja elől a lélek belső tájak felé fordul, ám a determináltság sokkal erősebb, semhogy nyugalmat és kiteljesedési lehetőséget találna e szubjektív világban, így a belső, negatív univerzum vidékéről újra a gyakorlati világ küszöbére kényszerül a lélek, dúló harcok színterére, melyekben önmaga szuverenitását kell megvalósítania és megőriznie.” (Mák Ferenc)

*

„Az érzékelés és a gondolat sajátos nyelvi megjelenítését az irodalmi és kultúrtörténeti utalásoknak gyakran kozmológiai motívumokkal átszőtt rétege erősíti meg, s ezt az együttességet általában a tudatos, klasszicizáló zártságra törő kompozíció teszi egyneművé. A klasszikus reminiszcenciákat mélyítik az időmérték felbukkanásai, a gyakran enigmatikus előadásmód. Ezt az előadásmódot a kothurnus jellemzi: a hang sajátos emeltsége, a személyiség transzpozíciója, vagyis hogy Sziveri egy különös, nem én-azonos személyiség hangját imitálja. Ez a technika, a tárgyiasított személyesség teszi – többek között – lehetővé a gyümölcsöző ellentmondás érvényesülését: Sziveri visszafogottságában, rejtettségében, hűvös voltában is szenvedélyes.” (Szkárosi Endre)

„A kritikusok különbözőképpen vélekednek a költészetemről. Egyesek mitikus költőnek látnak, aki a poétikáját, a »lírai stratégiáját« elsődlegesen a nyelv, a hagyomány újrarendezésére alapozza. Mások a metanyelvű költők közé sorolnak. Most csak arról beszélhetek, amit pillanatnyilag csinálok. Az igaz, hogy korábban a mitikus és az egzisztenciális közötti egyensúly (valamiféle szintézis) megteremtése (ennek a viszonynak a nyelve) izgatott a legjobban. Keveset törődtem a költői képpel. A költészetem – leegyszerűsítve – konceptuális volt, úgy is mondhatnám: gondolati. De mivel eredendően közép-európai vagyok (s ezen belül jellegzetesen pannóniai), visszatértem az ecloga, illetve a pasztorál műfajához, legalábbis a szó nominális értelmében; legújabb verseim túlnyomó része a természetlíra antik fogalomkörébe tartozik. A pályám kezdetétől fogva izgatott, miért nem vagyok képes a közvetlen tapasztalat lírai megfogalmazására. (Ma már gyanítom: mert túlságosan dogmatikusan ragaszkodtam egyes irányzatokhoz.)” (Zivlak, Jovan)

„Sziveri János számára a költészet mindvégig az autentikus gondolkodásmód megtestesülése, szakrális közeg, mint ahogy a költő – lírai fogékonyságával – egy reprezentatív magatartásmód megvalósítója. Mindennek a költészet hiábavalóságának többszöri hangsúlyozása sem mond ellent, mögötte ugyanis vagy a hiábavalóság dicsérete, vagy a költészethez való méltatlanságunk tudatosításának óhaja rejlik. […] Van valami pimaszság ebben a defetisizáló retorikában s a befogadót is kényelmetlenül érintő, hol borzongató, hol felszabadult nevetésben, vidámságban. A költő játékot űz sorshelyzetek értelmezéseivel, s ebből a gesztusból csiholja ki groteszk, szubverzív gondolkodásmódját. Miért szubverzív ez a nevetés? Mert a rangfosztás, a leleplezés az igazi sajátja.” (Losoncz Alpár)