nem Páris, sem Bakony:
vér és takony.
Hol a léptek, s a lépték is
csak olcsó recsegés – –
Feledés jár át.
De őrzi a cserép cserepek
szubsztanciáját – – –

és dúl a dal – feldúl.
Fordul a tömeg
szervezeti fantom
agy lendkereke.
(Lehet-e kegyvesztett a vezérürü?)
Röpköd az ürü
lék,
mint szoba-konyhában a legyek.

(Próféciák; részlet)

„1983-ban, amikor a Ver(s)ziók-antológia forgalomba került és létével bizonyította, hogy a korosztály, mely a költészeti megújulást szorgalmazta – s költői gyakorlatában igyekezett ezt az ideát a legkevesebb kompromisszummal képviselni – elegendő erőt mutat fel ahhoz, hogy a számára lehetséges helyet elfoglalja az irodalomban, divatos volt idézni a válogatást nyitó vers első sorait: »nem Páris, sem Bakony: vér és takony«. Hogy mennyire más időket éltünk (írtunk), mint ma, arról a két sor körül akkor felcsapó viták és kisebbfajta botrányok árulkodnak. Nevezték és hitték nemzetgyalázásnak, mocskolódásnak, vélték üres szemtelenkedésnek és szellemtelen magamutogatásnak a mondatot. Gondolták az új érzékenység nyers definíciójának mások, kik a konszolidáció eddigi legjellegzetesebb nemzedékének az indulatát vélték, elkeseredését látták mögötte körvonalazódni.” (Zalán Tibor: A húsdaráló előtt [Dia-dalok]).

„Április 26-án az újvidéki Ifjúsági Tribün első emeleti terme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Az Új Symposion teljes szerkesztősége felvonult. A Bicskei Zoltán által készített, egyszerűségében is kihívó plakátról – melyen az odavetett svájcisapka 1956 lázadó szellemét idézte – olvasom a neveket: Balázs Attila, Bicskei Zoltán, Csorba Béla, Faragó Kornélia, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár, Mák Ferenc, P. Nagy István, Radics Viktória, Sziveri János, Szűgyi Zoltán, Túri Gábor... Máig felejthetetlen élmény. Különösen Sziveri János versmondása, hiszen Jancsi nemcsak a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar költője volt, de kiváló versmondó is. Különösen, ha a saját költeményeiről volt szó. De ragyogóan adta elő József Attila, Pilinszky János verseit is. Kár, hogy egy-egy ilyen felemelő pillanatról alig maradt hangfelvétel, bár úgy tudom, hogy a saját költeményeit előadó Sziveri rádiófelvételeinek egy jelentős részét Vékás Jánosnak köszönhetően megtalálhatjuk immár az interneten is.” (Csorba Béla: Húsz év múltán. Emlékezés 1983. május elsejére és az Új Symposionra)

Az Új Symposion szerkesztősége az utolsó esten.
Állnak (balról jobbra): Csorba Béla, Sziveri János, Losoncz Alpár, Balázs Attila, Szűgyi Zoltán, Radics Viktória, Maurits Ferenc. Guggolnak (balról jobbra): Mák Ferenc, P. Nagy István, Faragó Kornélia, Fenyvesi Ottó, Bicskei Zoltán (Dormán László felvétele)

Az est plakátja

Kiadatlan kézirat az utolsó estről

1983. április 26. (Dormán László felvétele)

„1983 nyarán üldögéltünk néhányan a Mozgó Világ szerkesztőségében. Tájkép csata után: tudtuk, hogy már vége a lapnak, de egy-két számot még meg lehet csinálni, amíg a hatalom számára kedves új szerkesztő összeállítja a sajátját. Fő a folyamatosság: ezt képviselte a ház előtt álldogáló egy-két autó is, ahonnan – a fáma szerint – a lehallgatókészülékeket kezelték. Egyszerre csak beállítottak, Sziverivel az élükön, az Új Symposion szerkesztői. Az ő fejük fölött is megkondították már a lélekharangot.” (Szörényi László: Fabatka és Szabadka)

„A Mozgó és az Új Symposion úgy tekintettek egymásra mint ikerlapokra. Párhuzamosan hol a Symporól, hol a Mozgóról röppent fel a hír, hogy be fogják tiltani. Emlékszem, egy nagyon kritikus pillanatban Jánossal azt beszéltük meg, hogy legközelebb, ha az a döntés születik, hogy betiltották őket, csak egy verset küld nekünk postán, ha tovább működhetnek, kettőt. Hál’ istennek akkor még kettőt küldött… Az a korszak volt ez, a nyolcvanas évek eleje, amikor Szőcs Géza a cipőtalpában hozta át a verseit a határon. Nem drogot kerestek az őrök, hanem verset.” (A dal paródiája. Interjú Reményi József Tamással; riporter: Szabó Marcell – Urfi Péter)

Sziveri János

Az Új Symposion-ügy dokumentációja
(A kultúrtanti visszavág:
a Symposion-mozgalom krónikája: 1954–1993, Csorba Béla, Vékás János, 1994.)

„És akkor jött, hogy még anarcho-liberalistának és újbalosnak is neveztek minket egy kalap alatt, noha érzésem szerint a két fogalom nem túlságosan fér meg egymás mellett. Az Új Symposion alapítójának elnöksége tehát ilyen üveglábakon álló »megállapításokra« hivatkozott és alapozott, amikor 1983. május 9-én meghozta végső döntését. Olyan mókusok döntöttek itt rólunk, akiknek többsége nem beszélt magyarul sem, még a lap nevét sem tudták kiejteni, honnan tudhatták volna akkor, mit bírálnak? Ebből is kitetszik, koncepciós perről volt szó. […] Valahogy így állt a dolog: nekünk mennünk kellett, mindenáron. Fehér Kálmán költő, a Forum vállalat akkori vezérigazgatója még az ügy kirobbanásakor kijelentette, köztünk és közöttük nem lehetséges a dialógus: így is lett, ők rugdostak minket, de mi nem védekezhettünk. Egyedül a kitűnő belgrádi irodalmi folyóirat, a Književna reč állt ki akkor mellettünk az országban, de még ezt is visszájára akarták fordítani ellenfeleink, Belgrád-pártiaknak kiáltva ki minket. Akkor tragikus volt mindez, ma már inkább komikusnak hat az egész. Csak az egészségem ment rá… […] Egyszóval, nem azon az egy-két íráson bukott le a szerkesztőség, melyeket problematikusnak minősítettek bírálóink – hiszen akkor betiltották volna a kritikus számokat! –, hanem a bennünk rejlő potenciális erőtől riadtak meg, ezért kellett »időben« szétrobbantani a társaságunkat, ezért kellett minket a szerkesztési és publikálási lehetőségektől megfosztani. […] S hogy miért volt ez mégis csupán kisebbségi magyar ügy? Azért, mert sem a jugoszláv, sem a magyarországi értelmiség nem értett az egészből semmit! Nem értették és ma sem értik a jugoszláviai magyar kisebbség sajátos helyzetét; azt, hogy sehová sem tartozik, bár szeretne; azt, hogy koránt sincsenek megoldva a problémák, noha ez a látszat, stb. Kevesen vették a fáradságot, hogy behatóan tanulmányozzák a tájék ügyeit. A szerbek többsége meg röhögött a markába. A tartományi Íróegyesület akkori szerb titkára cinikusan meg is jegyezte: »Nem kell minekünk bántani titeket. Leszámoltok ti saját magatok egymással!«” (Interjúrészlet; riporter: Keresztury Tibor)

„Folyt a gyomrozás folyton. Mindig volt valami ok, hogy az egész házat gyomrot görcsösítő feszültségben tartsák. A Magyar Szó akkori főszerkesztője tartotta kezében a szálakat. Neki nem voltak aggályai. Ő fél kézzel le tudta söpörni az asztalról Herceg János kéziratait, kihúzta Német Istvánéból az istennel és a vallással foglalkozó félmondatokat vagy akár csak szavakat, és nem átallotta kijelenteni, hogy a Magyar Szót semmi felelősség nem terheli azért, hogy Sziveri János kenyér nélkül maradt, hiszen maga mondott fel. Azt persze elhallgatta, hogy a költőembernek pancsovai tudósítói állást adott, Újvidéktől vagy száz kilométerre. Rómából Tomiba. Jancsi megszökött. (Kevesen tudják, hogy Jancsi megaláztatása odáig terjedt: a tudósításait fennhangon olvasták a szerkesztőségben és gúnyolódtak rajta avatottak és avatatlanok.) […] Már vagy öt éve állt ekkor üresen a temerini szülői házunk, apánk 1979-es halála óta. Az is a könyvtári beszélgetés során merült fel, hogy hiszen ebben a házban ingyen lakhatnának. Csak hát persze ki kellett tapasztani és meszelni: a konyhában nincsen vízvezeték, az udvarban és a gangon nincsen használható villanyvezeték, meg sok más hasonló hiányosság van ott még, amit ha akar, pótol, ha nem, hát felőlem használhatja úgy is. […] Ki mindenki vett részt annak a háznak a tapasztásában, meszelésében, a tetőcserepek megigazgatásában, a vízvezeték és a villanyvezeték helyreállításában? Volt rá eset, hogy talán húsz önkéntes is buzgólkodott ott: Hevér János mozgósította TAKT-csapatát [Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor], rossz lábával eljött Muzslyáról még Rácz János is. A konyhába bevezették a vizet, a mosógép használatához nélkülözhetetlen improvizált emésztőgödröt Jancsi saját maga ásta. Azóta is azt használja az a másik lakó, aki a helyükre költözött.” (Matuska Márton: Száműzöttnek szállásadója)

Utasi Erzsébettel a temerini háznál (Dormán László felvétele)

*

Most, hogy így stabilizálódott
a helyzetünk,
nem tudom, miért kell hogy jók legyünk?
Ha másnak az erkölcs csak puszta fény
űzés,
lerombolva építés,
miért, hogy hisszük még tételes igazunkat.
S ha már az igazság semmit nem mond a mának,
miért, hogy csillapítja dühünket a bánat. –

[…]

rögtön az agyamban igazgat
akit jelenlétem izgat de ezt már tudod –
tegnap lenyírtad a hajam
egész szépen látszik bivalynyakam
velünk minden csak előre halad
vagy hátra
(szükséged lenne egy új nagykabátra)
emelkedünk és változunk tehát s hullunk alá
kőként a porba
(beépülünk a korba)
így érvényesítjük a dialektikát
de azért tervezzünk tovább könyveket házat
és hazát –
miért nem vagyok perverzebb kicsit
hogy vegyek legalább kocsit – vagyis gyerekszekeret
esetleg kenyeret ha megkapom a bérem
(a bérencek elővigyázatosan apasztják a vérem) –
azt mondják rólam: iszik és szélhámos
de te tudod: csak álmos álmos
mint a katonák aludni csupán egy élettel tovább
aludni estétől estelig
s vinni odébb önmagad
legalább emelettel feljebb mint a lift

(Társastervezés. U. E.-nek, akivel az oszthatatlant is megoszthattam; részlet)