A balkáni kesergő című vers kézirata

„A versek egy része már 83-ban kész volt, de nem jelenhetett meg az újvidéki Forum kiadónál. Különböző indokokkal mindig visszadobták. Négy-öt évet kellett várni, akkor végre egy szerb kiadó, az Újvidéki Íróközösség kiadta. Csupa »megszenvedett« vers: Közérdekű ballada a valóságról, Lábmosás előtt, Felröhögünk a dolgok állásán, Tornacipőben a Duna utca macskakövein, A Couleur lokálban, Buzi az uszodában, Medve a temerini határban. Nekem a legcsodálatosabb és a legkedvesebb Sziveri-vers a Bábelen kívül a Társastervezés, amit feleségének, Erzsinek írt, akivel az oszthatatlant is megoszthatta. Az Újvidéki Rádió egyik legnépszerűbb műsorában a szombat délelőtti zenés ifjúsági műsorban méltattam a kötetet. Kb. harminc mondat volt, abból 25 úgy kezdődött, hogy: Sziveri János... Öt évig nem volt szabad a sajtóban leírni, a rádióban kimondani a nevét. Pannóniai volt, és János. Valójában miről szól Jancsi költészete? Arról, hogy miért nem lehetett ott, akkor normálisan élni. Nem látnok, nem vátesz, nem próféta, nem Isten küldötte, hanem a hetvenes években felnőtt, költő foglalkozású újvidéki lakos volt. Szerep, amit ebben az életre emlékeztető valamiben választott betölteni.” (Fenyvesi Ottó: Naplórészletek, 1992. január 21.)

aranyat érek s tán megérem a nyarat
össz vagyonom is csak egyetlen aranyér
(lesz-e ebből kenyér elég?)
meginnék már mindent: pálinkát sört teát
nem változott ideát se semmi
csak körül a körülményeim
szemcséire bontom ez ideát: lakom hol lakom
fejem kilóg az ablakon
szól a szám –
ez a legnagyobb és egyetlen hibám

(Arany ér; részlet)

Sziveri János

éjnek idején kimegyek a szabadba és nézem
az eget
néztél te már csillogó koromba
hát ez is olyan nem érzed a mélységet
bár tudod
nem érzed a tágasságot
bár tudod
mintha hallanád hogyan sertyognak a sülő
csillag-szalonnadarabkák
érzed az ízét a szagát
de nem a mélységet de nem a tágasságot
azt csak tudod
és akkor egyszerre olyan picinynek hiszed magadat
olyan jelentéktelennek szerény
világocskádat
hogy hirtelen fázni kezdesz pedig nincs hideg
és hirtelen félni kezdesz

[…]

néztél már csillogó hóba
kiállsz a szabadra hull a hó s tiszta mint a gyermeki
lélek
s csillog a tisztaságtól és te fölfelé nézel
miközben a pelyhek belehullanak a szemedbe
belehullanak a szádba
eszed az eget
nyalod a kristályokat és minden olyan tiszta
és magad is olyan tisztának hiszed magadat
és látod olyan magasról hullanak a pelyhek
vége nincs távolságból
szédülni kezdesz a távolságtól az űrtől
és félni kezdesz
és félni kezdesz
és van miért félned

(Szelídítés; részlet)

A műsorfüzet egy oldala a szereposztással

A Szelídítés plakátja

„Többször foglalkoztam a Szelídítéssel, láttam is néhányszor, ugyanis Lea lányom [Tolnai Lea] játszotta benne a két szerep közül az egyiket. Először még kéziratban olvastam, lássam, mit lehet belőle csinálni (persze, ez a lehető legrosszabb olvasat volt). Aztán látva, mi valósult, mi maradt meg belőle (Lalić Pista Döbrei Dénes katonaélményét és egy Kis herceget alakító belgrádi színész misztikus eltűnését is bele szerette volna szorítani az előadásba – természetesen a szöveg, a vers kárára), azért olvastam újra, megnézzem, van-e még valami lehetőség a vers visszaállítására. Jól ismertem tehát a szöveget, de nem voltam tudatában ennek a részletnek, nem tudtam, hogy emlékezetembe vésődött, hogy valami különös céllal elraktározódott bennem, egyetlenegyszer sem időztem külön ezeknél a soroknál, sosem is idéztem, pedig hát közben, az év könyve zsűritagjaként ismét átolvastam az opuszt.  Különös, ez a részlet csak a halálhír – a halál pillanatában bukkant fel, kizárólag erre az alkalomra, célra volt tartalékolva, időzítve. Így hangzik: 

»éjnek idején kimegyek a szabadba és nézem
az eget
néztél te már csillogó koromba«.

Ez a részlet első fele, első kérdése. Néhány sort most kihagyok, s akkor a refrénszerű utolsó sor, a  »néztél te már csillogó koromba« után így folytatódik:

»néztél már csillogó hóba
kiállsz a szabadra hull a hó s tiszta mint a gyermeki lélek
s csillog a tisztaságtól és te fölfelé nézel
miközben a pelyhek behullanak a szemedbe
behullanak a szádba
eszed az eget«.

E csillogó-vakító váltás (gyémánthasadás) idézte fel nekem a halálhír – a halál pillanatában hologramként a költő harcokban és szenvedésekben mindinkább asztrálissá tűnő lényét. Hogy egészen pontos legyek, az utolsó sor, az »eszed az eget«.” (Tolnai Ottó: Eszi az eget. In memoriam Sziveri János)

„Számomra, költő számára, minden a költészet prizmáján keresztül történik, így a színműírás is. Ebben a pillanatban még úgy érzem, a vers a valóságnak mélyebb rétegeit képes fölhasítani, mint mondjuk az írandó színmű, vagy a kollektív művek, ahol a végtermék sokkal több tényező összhatásaként, harmóniájaként kel életre. Persze, a vers sem teljesen mentes a kompromisszumoktól, hiszen a költő sem elégedhet meg azzal, hogy kiírja magából bajait-örömeit, ő is vágyik a megértésre, tehát érthetően kell megszólalnia, legalábbis annak a rétegnek a nyelvén érthetően, akihez szólni kíván, mert illuzórikus lenne azt föltételezni, hogy az egyes műalkotások ugyanazt mondják valamennyiünk számára: másként értelmezi azokat az, aki a hatalmat birtokolja és másként az, akin a hatalmat gyakorolják, másként a gyári munkás, másként az értelmiségi, másként a földműves és másként a hivatalnok…” (Interjúrészlet; riporter: Gyapjas Piroska)

Penovác Károly felvétele

valami mégsem stimmel ha egyszeriben szabad
elszólnom magam bár szabad szemmel is látom
ami előre az most hátrafelé halad
s mint sliccen át felmered előttünk bizonyos zátony

ebben a városban minden olyan furcsa
már fogy a fagy az égbolt oly igen szomorú
ebben a városban minden olyan a húgyszag
már fagy fogy az égbolt a velünk egykorú

egy köpködő ablakán tükörtojás csap ki
kint nem szűnőn dülöngél locsog a város
aki bent van másra sem gondol: csak ki-
és elfele innen – levegőn lenni kevésbé káros

s miközben imbolygom lázadó kobakkal elfele
mint ádáz kártyacsatáknál – ismét a látszat csal
netán markomban lüktetne szerencsém szerecsen alfele
nem vagyok több nélküle: száraz hal

[…]

miként a kivénhedt kísértetek vonulunk arra
és aztán nagy hirtelen leereszkedünk a mennyből
úgy teszünk mintha kapaszkodnánk föl a rozoga falra
kiúszni kéne kiúszni legalább egyszer még e szennyből

[…]

egy köpködő ablakán tükörtojás csap ki
már fagyva fogy az égbolt oly igen szomorú
léha röpköd néha-néha s cimbalom vagy mi
feszíti pattanásig húrjait mint homlokom redőit a ború

item

megtörtént mindez szeptember végén a Pesti Vigadóban
ahová beszorítottam akár az ék testek közé a testem
és betértem oda akkor előtte éppen elhaladóban
részt vehessek magam is a Sziveri-féle költői esten

(Kóma. Kinek? K. I.-nek, valamint T. L.-nak)

*

Penovác Károly felvétele

„Az egyik ilyen, rám mindenképp katartikus erővel ható találkozásunkra valamikor az 1980-as évek második felében, egy szeptember végi napon került sor. Az évre már nem emlékszem, de leghamarabb 1987-ben lehetett, mert a szakállam már megvolt, mely – mint kiderült – a kívülálló számára érzékelhető összhatás fontos elemét képezte. A Pesti Vigadó folyosóján, a patinás intézmény kisterme előtt álltam egy baráti társasággal, s Sziveri János estjére – és érkezésére – vártunk. […]  Aztán egyszer csak a folyosó túlsó végén feltűnt Sziveri János és felesége, a mindig kedves E. Mivel mi akkor Jánossal már régebben nem találkoztunk – ezért is mentem örömmel az estjére –, megpillantva egymást, ösztönösen elindultam felé, ő pedig ölelésre tárta a karját. Akik ismernek, tudják: kopasz fejemmel, szemüvegesen, dús bajuszommal, olykor-olykor elburjánzó, bozontos szakállammal elég különös fazon vagyok. Jánosnak akkor rövid, tüskés haja volt, s kerek, fémkeretes szemüveg ült hosszúkás arcán. Én nem szeretem a férfiak ölelkezését, puszilkodását […], de most Jánossal spontán módon, a kívülálló számára eléggé teátrálisan megöleltük, megcsókoltuk egymást. S ekkor Katona Imre, rádiós dramaturg barátunk – évtizede ő is meghalt a maga kedvesen szarkasztikus modorában, a következőképpen kommentálta nagyjelenetünket: »Marx [ez lettem volna én] és Trockij [ez pedig János] találkozása a Pesti Vigadóban«. A bonmot Jánost is megfoghatta, mert Dia-dalok című 1987-es, egyébként »gógnak és (de)magógnak« ajánlott, még odahaza megjelent verseskötetét imigyen dedikálta: »Marx Károlynak – azaz Tóth Lacinak Trockij, azaz Sziveri Jancsi Bp. 88-ban«. Jeleztem: oly erővel hatott rám e találkozás, hogy azóta is életem legfontosabb, legszebb jelenetei között hordozom emlékezetemben. Az olyan pillanatok, mint amilyeneket ez a(z újra)találkozásunk is hozott, a másodperc törtrészére – s mégis mily sok, tudat alatt egész későbbi életünket átható idő ez! – a végtelennel kapcsolják össze az esendő embert, aki felmagasodik ebben az időtöredékben, és kihajol az idő ablakán. De hogy Jánosnak is fontos lehetett – ha a tömegtől már iszonyodóban is – újra pesti barátai körében lenni, jelzi, hogy az est egy verset is kiszorított belőle, melyet »K. l.-nek, valamint T. L.-nak« – Katona Imrének és nekem – ajánlott: a Kómát.” (Tóth László: Kert és ketrec, avagy János jelentései)

1988 januárjában
Szabadkára mentünk
Alpárral, Nellivel és Bélával
Jancsit meglátogatni a kórházban.
Egy kék kis-polszkival,
a világ legkisebb autójával.
Nem panaszkodtunk.
A bratanek vidáman tűrte gondjaink súlyát.
(A folyosón balra, harmadik ajtó,
ott halt meg apai nagyapám.)
Hazafelé – a szabadkai diagnózis tudatában –
még nagyobb súly nehezedett a tengelyekre.
Számba vettük életterünket,
ahol élnünk adatott:
Szabadka, Nagyfény, Topolya,
Kishegyes, Szikics, Feketics,
Szenttamás, Szőreg, Temerin.
Valahogy csak, valahogy csak
kibírjuk még ezt a ránk mért kis időt,
tele gyomorfekéllyel és hasnyálmiriggyel.
A világ talán legkisebb autójában
hallgatagon feszengtünk:
némán rohant alattunk a róna,
menekülőre fogta. 

(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. Sziveri János.; részlet)

Sziveri János feljegyzése a szabadkai kórházban, 1987. december 22.