Részlet Sziveri János felszólalásának szerb nyelvű kéziratából
„Megint rendkívül nagy érdeklődés kísérte a Vajdasági Íróegyesület sorrendben második tribünjét, amelyet szerdán este rendeztek meg Újvidéken, a Duna utcai Népkönyvtár olvasótermében. A tribünön az Új Symposion című folyóirat 1983-ban leváltott szerkesztőségének az esete került megvitatásra. […] Sziveri János többek között elmondta, hogy a folyóirat élére mielőbb egy olyan embert kell megválasztani, aki több írónemzedékkel tud majd együttműködni. Ebben a pillanatban egyedül Sebők Zoltán és Losoncz Alpár alkalmas ennek a posztnak a betöltésére. A szerkesztőség átlagéletkora nem szabadna hogy meghaladja a harmincat, s olyan tagokból kellene összeállítani, akik nemzedékük legreprezentánsabb alkotóinak számítanak. […] Az Új Symposion önálló munkaközösség kell hogy legyen a Poljával együtt és a szerkesztőséget vissza kell helyezni az Ifjúsági Tribünre. A Polján keresztül a fordítások révén a jugoszláv közvélemény közelebb kerülne a jugoszláviai magyar kultúrához, a magyar olvasók pedig jobban megismernék a jugoszláv irodalmak legjavát.” (Turi Tibor: Hommage à Új Symposion)
„Magyarországi pályafutásom tényleges kezdetei a nyolcvanas évek közepére tehetők, bár azt, hogy pályafutás, inkább ironikusan mondom, lévén hogy elég kevés művem jelent meg, s csak az idén léptem túl a korábbi években felállított normát: két kötetem látott napvilágot, egyik a JAK-ban, a másik a Szépirodalminál. S azt, hogy elvétve lehet csak kapni őket, szeretném annak betudni, hogy jó volt a belépőm, és nemcsak a szakma szid vagy dicsérget immár, de »olvasótáborom« is van. […] Bár Illyés nem tartozik a kimondottan kedvelt íróim közé, most mégis őt kell felidéznem… Ő mondta, hogy Budapest minden magyar fővárosa: ilyenformán hazajöttem, nemde. Vajdaságból, egy kisebb irodalmi szemétdombról átköltöztem egy nagyobbra. Nem a bűz nagyobb, hanem a kapirgálási lehetőség. […] Jelenlegi helyzetem nem túl virágos. Átjöttem ide betegen, alig munkaképesen, feleségem – aki magyartanárnő – még nem talált munkát, gyermekünk óvodás… Biztos anyagi forrásaim nincsenek, bár az Írószövetség induló lapjával kötöttünk egy munkaszerződést, de 5000 forintból kétlem, hogy meg lehet élni Budapesten. Szerencsére a Minisztérium bérelt a számomra egy szükséglakást, amíg saját erőmből talpra nem állok.” (Interjúrészlet; riporter: Zalán Tibor)
A Gubanc című vers kézirata
Mátis Lívia
„Valamikor 87 tavaszán a Fiatal Művészek Klubjában volt egy irodalmi est. Hallottam, hogy Jancsi ott van. Akkor már gondolkodtam rajta, hogy meg kéne próbálni a kiadónál valami kötetet összehozni, hiszen a Sympo-botrány miatt – amiben ugye akkori államunk és kormányunk is közrejátszott egy kicsit; a két párt összefogott, függetlenül attól, hogy magyarokat bántottak – Jancsinak tudtam, hogy nincs otthon publikációs lehetősége. És amikor meghallottam ezen az esten, hogy ott van, odamentem hozzá, hogy megpróbálom a Szépirodalminál, hogy egy kötetet megjelentessünk. S aztán rá pár hónapra hozta is a kötetet. Ősszel már lektori jelentések születtek, ebben nagyon segített Domokos Mátyás, aki szintén úgy gondolkodott, hogy Jancsi jó költő és hogy meg kell próbálni. Úgyhogy végül is sikerült a kötetet kiadatni. Jancsival nagyon jó volt együtt dolgozni. Egyrészt ő nagyon pontosan tudta, hogy mit akar. Ha egy-két apró hiba volt egy versben, azt ő majdnemhogy korábban vette észre, mint mi. Azonkívül megtervezte a kötetét; nemcsak a versek sorrendjét, hanem hozott egy technikailag is nagyon pontos rajzot a borítóról. Úgyhogy végül is innen indult a barátság. Akkor már Jancsi beteg volt, úgyhogy a kötetnek a borítóját, ami már ki volt nyomtatva, azt Szabadkára úgy vittem le, hogy akkor az egyik műtét után volt éppen.” (Mátis Lívia, a Sziveri János voltam, ez volt a büntetésem című portréfilmben)
A Mi szél hozott? fülszövegeÍrja: 35 elfuserált évem,
egy tál lencse, bizakodás, meg egyéb.
Volt azután még fehér sár a téren,
pofonok… S gumibot – de nem az enyém!
Kartávolban tőlem – hittem elérem –
szemszáj-ingerek, és más fejlemény.
Kiátkozástól hígult a vérem,
méreg tenyészett pormacskák helyén.
S akadt durvaság minden mennyiségben,
koholmány, felbérelt hamis tanú.
(Félmarék arany – akárhány karát!)
Érvénytelen szósz csak mindez az égben
De desszert helyett valahol meglapul:
szeretteim és 12 jóbarát.
(Főúr, fizetek!)
Grencsó István felvétele
„Mikor először találkoztunk Zalán Tibornál, rögtön világossá vált számomra, hogy ennek az embernek a lénye valahogyan-valamiképpen szorosabban kapcsolódik az életemhez, mint jó néhány jó barátomé vagy rokonomé. Ma sem tudom meghatározni ezt a minőséget, ennek a kapcsolatnak a létrejöttét, vagy – abban a stílusban, ahogy néha beszélgettünk – e barátság hinterlandjának backgroundját. […] Talán azt mondhatnám: egyfajta metafizikai cinkosság tudata kötött össze bennünket – bár itt a »tudata« szó alighanem túlzás. »Mintha mindig is ismertük volna egymást«, szokás mondani erre. Úgy gondoltam különben, hogy Sziverinek minden barátsága ezen a rejtélyes kommunikációs képességen, lebilincselő érdeklődésen alapult. Ez bizonyára így is volt." (Szőcs Géza: Könnyű lenne…)
Szőcs Géza Sziveri Jánosnak írt Gyónás a cethalban, avagy: a lélekműves éjszakája című versének kézirata
„Odakünn, a lélekben” (Sz. J.)
Gyolcsvonatokon üldözzük egymást, Jean Johann Sziveri.
Ez itt a hal. Mondom, a hal. És a halban
az éjszakán át futár vágtat üzenettel, ha baj van,
futár vágtat, szájában üzenettel, kezében gyorsforralóval,
mellemben hallom éjjelente,
hogy közeleg a ló
és a dobogás is a lóval.
Odakünn, a lélekben? Idebenn, a
ez itt a cethal. Beteg ő is. Elbújtunk benne, mint lélek a művesében,
mint önnön képmásában az Úr
s miként a képmás a népmesében.*
Isten kezében gégetükrök, vizsgálja gonddal
a beteg bálna torkát, szívét és mellhasát
s tükrében minket is figyel,
s látja, hogy testünket fájdalom járja át
és szól is hozzánk, de ez valahogy pont nem érthető
mert épp süt a nap s mert dolgoznak épp a művesék
s mert korán feküsznek most a rókák
s későn Sintérék és Kőművesék,
ÉS HOGY A FUTÁR,
FŐLEG, HOGY BENNÜNK FELEJTETTE A FUTÁR IS A KÉSÉT,
MERT A MŰTÉTET KÉZZEL ÉS SZABADSZEMMEL VÉGZI Ő,
MINT ISTEN A BÁLNÁK GÉGETÜKRÖZÉSÉT.
*E sorokat magam sem értettem elég tisztán. Lehet, hogy valójában így hangzanak:
„mint önnön névmásában az Úr
s miként a névmás a rémmesében"
1989. dec. 4-én
(Szőcs Géza: Gyónás a cethalban, avagy: a lélekműves éjszakája)
Sz. G.-nak
Kirítt a szeme kinek véres.
A Föld hátáról eltakarít
majd egy bűzös ünnepen.
S szedhetjük a sátorfánkat.
Cihelődünk is javában.
Pakolunk le, le
a pódiumról. Ez már nem alakítás.
Szemölcsöt tépünk, szemöldökölünk.
Már hiába jöttünk létre –
nem hiába hétről hétre
ránk kérdez az időnk.
Amott meg, hol szemünk kinőtt:
ki takarít, ki tataroz? Restaurál?
Dehogy!
Hordja ki, viszi el
a maradék koncot, koloncot.
Tivornyája makulátlan.
Példa nélkül fognak majd ezek
minket ostromolni: de nem
leszünk már, nem leszünk –
kilábalunk e lápból.
Mert minket szállva nemzettek,
s leszórtak a nemzetnek.
Csak később faragtak fából,
színezett miskulanciából.
És ki napfényre hozott:
kicibált – úgy kínozott.
Vallatás volt, kínkeserv.
Most magadnak vagy mintadarabja.
Mint én is, aki elmúlt. Elkopott,
míg asztalból széket alkotott.
Alkalmatosságból alkotást.
Vájatot vésett a kéregbe…
Belékezdjünk-e új énekbe?
Leng a lenge uniformis:
sétálgat egy unicornis –
integet. Leint. Lepisszent.
Semmi jó nincs odakint.
(Odakünn a lélekben.)
Ráfáztunk a rációra!
Ilyen a lélek konfigurációja:
(rém)álmok oszlanak testre-méretre,
szabva bármely hitvány féregre.
Felkapjuk fejünk, de késő –
lebontják a díszletet.
Marad a pőre placc.
És élvezi a sintér,
mint ürül a színtér.
(A sintér és a színtér)
Sziveri János Szőcs Gézának írt A sintér és a színtér című versének kézirata
Mányoki Endre, Sziveri János és Zalán Tibor az esten
Mányoki Endre, Sziveri János, Zalán Tibor és Füzi László az esten
„Először rendeztünk irodalmi estet a Liberté Kávéházban, kicsit megkésve is értünk oda… Bevilágított terem fogadott minket, a Kecskeméti Városi Televízió vonult ki, minden bizonnyal a kávéházban rendezett első irodalmi estnek szólt az érdeklődés, aztán az irodalomra figyeltek televíziós barátaink – ennek köszönhető a ma is birtokunkban lévő felvétel az estről. Sokan jöttek el, körülbelül 100-120 ember… A nagy számú érdeklődő s az erős lámpafény különös hangulatot teremtett. Ezt Sziveri is megérezhette: mikor a versek felolvasásánál rá került a sor, ülve maradt, erősen megkapaszkodott az asztalban, s mintha a jövővel nézett volna szembe, úgy nézett bele a kamerába, s mondta el betegségével számot vető Bábel című versét a Kortárs 1988. szeptemberi számából. […] A hatás döbbenetes volt.” (Füzi László: Sziveri Kecskeméten)
megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt –
párna gyötri a hátamat
a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről
hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom
egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás
[…]
Az éjben eső felesel, rólam locsog –
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
(Bábel, Szabadkán, 1987 legvégén; részlet)
A Bábel című vers kéziratának részlete