Utolsó versének kézirata
„1989 novemberében úgy határozott, abbahagyja a versírást. Addig akart dolgozni, amíg ura maradhatott annak, amit leírt, kitalált, elgondolt. S akkor már nagyon sok volt a morfium, erősen romlásnak indult a test. Azután, valamennyiünk számára teljesen váratlanul, még egyszer papírért nyúlt, hogy verset írjon rá. Ez már 1990. január vége. Mindössze négy sort rögzített abból, ami a ködök és fájdalmak mögött, között benne lezajlott.” (Zalán Tibor: Féreg kaparász a lélek falán)
„Az embert összetörték, és költészete kiteljesedett: soha ilyen erőteljes, ilyen violens, ilyen könyörtelenül pontos sorokat nem jegyeztek le erre mifelénk az egzisztenciális pokol mélyéről.” (Ács Károly: Beteljesült egy költősors)
„Nem tudok megszabadulni a gondolattól, amelyet egyik – a lélekvándorlásban hívő, hipnózissal (is) gyógyító – orvosa ültetett el bennem. Átvállalás, átvállalt szenvedés az övé, ha meghal, egy ügy inkarnációja tér vele vissza nyugvópontjára a dologi világiból. S a vállalás kényszerén túl élete feláldozásában a vállalás önkéntessége a legdöbbenetesebb. Hogy nem tudott kilépni ebből az azonosulásból, s élete a sorsával együtt sodródott a megsemmisülés felé, majd a sors emelkedését nem követte már az élet, szinte nyilvánvaló és bizonyára törvényszerű. Közben a hitek és a bizonyítottan ócska, gyáva politikai trükkök ütközőpontjában, a fogyó test morfiummal sem csillapítható szenvedése. Mert az utóbbi esztendők naponta fájdalmakat és testi megalázásokat hoztak, melyeket különös méltósággal, férfias hallgatásba betakarózva viselt el. Ha az ingatag státusukért reszkető funkcionáriusok és a hatalom árnyékában sütkérező irodalmárok nem tudták megtörni belül, ha az emberséget csak hirdető, de nem ismerő rossz politikai kurzus csak földönfutóvá tette, és nem terelhette be a hajlottgerincűek rezervátumába, nem hajolhatott meg a halálos betegség előtt sem. Így volt. Immár múlt időben. Sziveri János földi vesszőfutása 1990. február elsején délelőtt, nem sokkal fél kilenc után, végét ért.” (Zalán Tibor: János volt, pannóniai)
Grencsó István felvétele
Budapesten a Keveháza utcában, Zalán Tibor, Szőcs Géza és Géczi János társaságában
„Meglehet, [Benes József] az írókkal azért szeretett együtt lenni, mert ők talán a képzőművészeknél is erősebb társadalmi jelenléttel bírtak. Az Új Symposion Katolikus portabeli szerkesztőségének falára felakasztott egyik, korábban már említett képének valóságos irodalma van. A képet leváltásakor Sziveri János akasztotta le, s vitte magával. Pestre is áthozta, amikor Benes a beteg költőt meglátogatta, a képet Sziveri ágya fölött találta. Ez az önmaga szemét saját tenyerével eltakaró alakot ábrázoló metszet került Sziveri János Bábel című kötetének címlapjára […].” (Füzi László: Kátrány és ezüst. Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
A kötet Sziveri által készített borítóterve. Az általa szerkesztett kötet nem sokkal halála után jelent meg
A kötet borítója Benes József grafikájával„A Sziveri-életműben van egy érési folyamat. Nagyon kedveltem a korai köteteit, de igazából azt a groteszk, vágáns dalformát szeretem, amelyet már az Új Symposiontól való menesztése után vitt tökélyre. Ez a Dia-daloktól a Bábelig terjedő időszak. […] Ott táncolt a halál szélén, s a halál közelsége a nagy tehetséget csak még jobban felerősíti. A tehetséges alkotó a halállal is tud mit kezdeni, így Sziveri is, ahogy Pilinszky Agonia christianáját parafrazálja a Bábelben: »halálomat türelmesen begombolom«. Ő valóban így cselekedett, a legnagyobb kínok közepette. A gombolgatás közben pedig elementáris erejű versei születtek.” (Nem mentünk az öltözőbe. Életútinterjú Reményi József Tamással; riporter: Darvasi Ferenc)
Él és emlékezik tehát egy „kalandor”, megéli emlékeit, megemlékezi életét. Majd ő maga is belepusztul boldogsággal pácolt csalódásainak, ürességének, hiábavalóságának sorozatába.
S történik mindez egy olyas vidéken, ahol mint vegyes saláta élnek egymás hegyén-hátán a népek, és inkább megtűrve, mintsem szeretve egyik a másikát.
Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli holmiját, s meglép az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek...
Ez az életregény (mert arról van szó, csalfa kalandok és nemes unalmak láncolatáról) több szempontból sem mindennapi termék, hiszen a legnagyobb szerelemről vall: önmagunk végtelenül boldogtalan szeretetéről; valamint a test mindennemű próbatételéről is. (Ebben a regényben a lélek csak vándorol!) S hogy a szerző legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj legyen, mert remélhetőleg ő onnan is vissza-visszajár.
Különös világ ez. És különös figurák lakják. Különös élet és halál a hajthatatlanok s a hajlíthatók között.
NON FINITO – Mint vallotta azt ifjan, de bölcsen egy óriásnyulacska.
(A rövid élet titka)