A néző. Feljegyzések 1991–2001

1991 régen volt, huszonöt évvel ezelőtt. Magyarország éppen túl volt a rendszerváltáson, kezdetét vette a többpárti parlamentáris demokrácia, elérhető közelségbe került a Nyugat. A korábban belső emigrációba vonult író immár szabadon utazhatott, szabadon tarthatott előadásokat és dolgozhatott külföldön is. A konok ön- és létértelmező Kertész számára a napló állandó útitárs, amelyben nemcsak az átmenetet dokumentálja és kommentálja, hanem művészetével és magánéletével kapcsolatos belső vívódásait is rögzíti. Ebben az időben veszítette el első feleségét, és találta meg új társát. Utazásai révén új szellemi horizontokra pillanthatott rá, és szembesülhetett megint hazája és szűkebb régiója sajátosságaival és lehetetlen lehetőségeivel.

Tíz év feljegyzéseinek válogatását adja most közre az író. Megrendítő és zavarba ejtő az a világérzékelés, amellyel A néző lapjain szembesülhetünk.

*

„Semmi összefüggést nem látok az életem és az úgynevezett művem között; talán nem is én írtam. Ez, mondjuk, nem valószínű. De nem hiszek eléggé a… miben is? A létezésemben. Az események – tegnap a kudarc, ma a siker – fantomszerűek; az életem fantomszerű; nem élem át eléggé, mintegy a nézője vagyok csak mindennek.”

 

A nyomkereső

„Nem ismerek nehezebb feladatot annál, mint hogy önmagamról beszéljek. Regényíró vagyok, tehát válságban élek. És nem csupán egy műfaj, hanem a létezés, a keletkezés és a pusztulás állandó válságában. A történelem totális jelenléte idején nincs többé elszigetelt ember; és az emberek olykor mégis magányosnak érzik magukat. A tépelődés óráin tétova kezük könyvek után nyúl: sorsukat keresik bennük, és az Értéket, melyet régóta nem lelnek már az egekben, és amelyet itt a földön gyakorta csalókának éreznek. »Mire jó könyveket írni? Már szinte semmi értelme, a világban vajúdó, elsöprő események előestéjén.« – mondta az idős Gide. De ugyan – hadd kérdjem – mi értelmük a világ eseményeinek, könyvek nélkül?

Könyvet írok hát.

Egyébként 1929-ben születtem, és nemzedékemnek abban a sajátságosan kiváltságos helyzetében vagyok, hogy élettörténetemet mindössze pár évszámmal is elmondhatom: 1944, 1945, 1948, 1953, 1956. Kiegészíthetném mindezt még néhány adalékkal, személyes toldalékkal, egy-két anekdotával, de ugyan mi haszna volna? Hiszen egyszer majd könyv lesz belőlük úgyis…”

 

*

 

Sorstalanság című regénye után Kertész Imre két új kisregényével jelentkezik. Művei most is arról tanúskodnak, hogy a szerzőt a nagy történelmi konfliktusok, az egyén és a történelem összeütközése foglalkoztatja.

Címadó kisregényének, A nyomkeresőnek egy negyvenes éveiben járó férfi a hőse. Súlyos egyéni és kollektív emlékek hordozója, a „küldött” történelmi bűncselekmények színterén ejti meg vizsgálatát. A kimondatlan – és immár kimondhatatlan – szorongató erejére és feszültségére hagyatkozva a regényben mítosz és valóság, konkrétumok és látomások elegyednek. A környezet, a cselekmény azonban mégsem elvont: a regény hőse olyan kalandokba és kapcsolatokba sodródik, amelyek – az ő egyéni törekvésein: a „nyomkeresésen” túl – a közösségi történelmi tudat állapotát tükrözik egy, még traumatikusan sajgó, ám a felületen mégiscsak gyógyultnak tetsző történelmi sérüléssel szemközt.

Másik kisregénye, a Detektívtörténet egy képzelt dél-amerikai államba viszi az olvasót. Kertész Imre ebben a regényben – a bűnügyi történetek pergő izgalmával – az újfasizmus természetének és mechanizmusának elemzésére vállalkozik. Az eseményeket Martens, egy hóhérrá vált detektív szemszögéből látjuk. Elbeszélése azt a dermesztő folyamatot ábrázolja, amint egy bűnös testület – nyilvánvaló törvénytelenség elkövetésével – tagjait „elkötelezi”, bűntársi cinkosságba kényszeríti, hogy azután az államon belüli korlátlan hatalomra törjön.

Bár a két kisregény egymástól merőben eltérő írói technikával készült – ami a szerző sokoldalú formakészségéről tanúskodik –, a két művet mégis szoros gondolati egység fogja össze. Az egyikben az erőszak múltja, a másikban az erőszak jelene a mai ember történelmi morálját, túlélési lehetőségeit és boldogság-erkölcsét vizsgálja és teszi próbára.

 

A stockholmi beszéd

„Egyetlen kérdés érdekel csupán: hogy mi dolgom még egyáltalán az irodalommal. Mert az világos volt, hogy az irodalomtól és azoktól az eszményektől, attól a szellemtől, amely az irodalom fogalmához fűződik, átléphetetlen határvonal választ el, s e határvonalnak – mint oly sok minden másnak is – Auschwitz a neve. Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.” (A stockholmi beszéd)

A száműzött nyelv

„Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy mást mondok az esszéimben, mint regényeimben, s bevallom, észrevétele annyira meghökkentett, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Őszintén szólva valószínűleg sohasem írtam volna meg itt következő tanulmányaimat, ha fel nem kérnek rá. És sohasem kértek volna fel rá, ha össze nem omlik Európa másik nagy totalitárius birodalma, amelyet a szocialista melléknévvel illettek. Ez volt a hely, ahol magam is éltem, az élet, amely teljes valóságban megismertette velem az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. [...]

Az itt következő írásokat különben nem tekintem szabályszerű esszéknek. Műfajukat egyszer inkább a »megközelítések« szóval jellemeztem, ha ilyen műfaj valójában, persze, nem is ismeretes. Részint azt akartam így kifejezni, hogy egyik írás sem meríti ki teljesen a tárgyát, legföljebb megközelíteni tudja; másrészt pedig, hogy ugyanazt akarják megközelíteni, csupán más oldalról, amit elbeszélői szövegeim is: a megközelíthetetlent. Így hát ismétlődések, más munkáimból származó vendégszövegek fognak felbukkanni itt-ott, akár vezérmotívumok, melyek egy tágabb egységre, egy gondolkodás-, beszéd-, sőt létmód, olykor számomra is titokzatos koherenciájára utalnak. Szabályszerű tanulmányok esetében talán kárhoztatható eljárás ez – nem az a lírai megnyilatkozások terén, aminek, végső soron, ezt a könyvet is tekintem.” (Részlet a német kiadás utószavából)