– Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről – dörögte odafenn a magasban, mintegy állig a talárjába burkolózva.
Káin rögtön visszakozott. Ami megtörtént, megtörtént. Különben arra a szeles, fülledt, baljóslatú napra nem tud pontosan visszaemlékezni. Tény, hogy az Úr Ábelre és az ő ajándékára tekinte, Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte: ez fájt neki. Ő is szereti az Urat. És neki is van önérzete. Aztán minden megfékezhetetlenül, ellenállhatatlanul, az indulatok paroxizmusában, úgyszólván előre megálmodottan és álomszerűen megszervezve történt, minden valószínűség szerint a sors akaratából. Miért mondja tehát néki az Úr: „Mit cselekedtél”? – mintha a cselekvés egészen és minden tekintetben az övé lehetne? Hiszen kicsoda is ő végeredményben? Csak egy ember. És mi az ember? Eszköz-e vagy akarat?
– Avagy szabad vagyok-é én a földön mint ember, és magam vagyok-é az oka önmagamnak? Avagy pedig teremtett lény vagyok-é és az én Uram alkotása?” (Világpolgár és zarándok)