„Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is egy gyötrelmekkel teli életpálya betetőződését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeiből kifolyólag talán szükségszerű, hogy ilyen korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja. Időszerűtlen, mégis gyönyörű és felemelő volt költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Erről a hitről nem mondott le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Időszerűtlen volt az a csodálatos színészi játék, amelyet költői estjein produkált, azok a mesteri hangvariációk, az üdítő humor, amely természetes velejárója volt egyéniségének.” (Losoncz Alpár)