Művek

„Szemünk láttára vált át a játékos és derűsen élcelődő hangnemből mind keserűbb és szemlélődőbb beszédmódba. Versformái és verselése rugalmasan követik szemléleti, költői, emberi változásait. Költészete szüntelen gazdagodásról tesz bizonyságot. A szabadvers után mind következetesebben alkalmazza a kötött formákat, hangsúlyos-rímes és időmértékes változatokat, szonetteket ír, forma- és rímjátékokkal bíbelődik, látszólag spontánul költ, miközben fokozza a közöltek s a közlésre kiválasztott formák teherbírását. Megrendítő érzelmi és intellektuális tapasztalatok birtokában fogalmaz. A kilátástalanságnak is vannak szintjei és fokozatai. Az olyan művészi alkatnál, mint Sziveri, mindez nem csupán értelmi, hanem érzelmi szinten is megnyilvánul, nyomokat hagy. Versei ritka érzékenységű szeizmográfként tükrözik mindazokat a történéseket, melyek vele megesnek, s melyek egy időben nem csupán őt érintették, hanem vele együtt a hasonlóképpen gondolkodók egész táborát. E vonatkozásban válik művészete a nyolcvanas évek vajdasági irodalmának paradigmatikus megnyilvánulásává, és egyéni kudarcsorozatába sűríti mindazokat a veszélyesen romboló és széthúzó erővonalakat, melyeknek e kultúra éveken át ki volt téve.” (Thomka Beáta)

„Verseskötetének címlapját is maga a költő tervezte, így hát a Mi szél hozott? című Sziveri János-kötetről szólván, az értelmezésbe ezt jogosan vonhatjuk be. Dürer Apokalipszis-sorozatának egy rézmetszete szolgált alapul a címoldalhoz: az angyalok harca a Sátán szörnyetegeivel. […] Ez a jelenet még csak a nagy végső küzdelem előjátéka: hiszen a sátán és teremtményei a földön még sokáig uralkodnak, amíg végképp vereséget szenvednek és amíg a Mennyei Jeruzsálem befogadja az üdvözülteket. Sziveri János így jellemzi költészetét: »A költészet a halál tetemrehívása. A megszűnés ellenében születik, s ezzel a szándékkal máris megkísérti az örökkévalóságot. A vers univerzálisabb, mint az ember. Az ember a mű által érintkezik a mindenséggel.« Tehát –ha jól értelmezzük – a címlap angyalai a költészetet, mint szabadító ős-tényt, őstörténést jelképezik. Azt a szférát, amely lehetővé teszi a költőnek, hogy viadalra szálljon a pusztulás ellen. Azt a nyelvet, amelyen válasz adható a kötet címében föltett kérdésre: »Mi szél hozott?« (Szörényi László)

„A mindenséget, az emberi létezés teljességét szólítja számadásra Sziveri János Bábel című könyvében, az életnek kijáró tisztaság kivételes közelségében. Ezért módfelett nehéz a költészeten kívüli területekről értelmezést szőni a bábeli zűrzavar élménye nyomán kelt tiltakozás köré, és nehéz bármi mást elmondani arról a létértelmezésről, amely egyre határozottabban lázad a gonosz erők diadala ellen. »Szajhák és pártütők«, »duhaj őrangyal«-ok birodalmává váltak a földi terek, bárhová forduljon is a mindig önmagát kereső lélek, nyugalmát sehol sem leli. Mint ahogyan nem leli meg a tisztességes küzdelem lehetőségét sem.” (Mák Ferenc)

*

„Jelen vannak e kötetben a keresztény jelentéskör elemei: bibliai képek és szimbólumok, az Agnus Dei, a zuhanó diadém, a látomások, apokaliptikus víziók világa. Mindezt időszerűsíthette számára Pilinszky János művészete, amely – nyilatkozataiból kiderül – Petri György és József Attila mellett leginkább foglalkoztatta. De sokkalta fontosabbnak érzem azt a kívánalmat, amely a személyesség megidézését egy egyetemes, közös kultúra jelentéseivel óhajtotta megvalósítani. Elmondani ellentmondásait és megjeleníteni a tényeire ránehezülő személyességet egyetemes víziók révén.” (Losoncz Alpár)

„Lírai világának kezdettől megfigyelhető s egyre fokozódó érvényű közege a »barbár táj«, a balkáni vadság. A Sziverinél előforduló barbárság azonban nemcsak a táj barbárságára értendő, hanem saját barbárságára is. Ez a fogalom nála nem minden szempontból negatív előjelű. Verseinek hangja barbár egyféleképpen, s célja szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával. Sziveri nemeslelkű barbarizmusa különválik a modern korok mindent beszennyező vandalizmusától.” (Fenyvesi Ottó)