Művek

„»Ez már nem alakítás«, hanem az olyannyira testre szabott szerep visszavonásának, a díszletek lebontásának, a maszk mögül előtűnő sovány, meggyötört férfiarc felmutatásának költészete. Fájdalmai, indulatai lecsendesedtek, groteszk tartalmai a háttérbe szorultak, a kiélezett nyelvi-poétikai disszonanciákat, a síkváltásokat a kötet egészében egynemű elégikusság váltja fel. Szó-, rím- és ritmusjátékai keserűbbek, szemantikailag telítettebbek és funkcionálisabbak lettek, poentírozó, ellentétező szerepük a verszene és a komor jelentéstartalom finom megbillenésében oldódik fel.” (Keresztury Tibor)

„Minden versét végigolvasva kétségtelenül megállapítható, hogy van a hét kötetet tartalmazó életműnek egy kirajzolódó íve, mely az elkomorodás, az egyre keserűbb irónia felé halad, melyet nyelvének egyre kötöttebbé és tömörebbé válása, de ugyanakkor egyre profanizálódó változása kísér. Kezdettől fogva egy erőteljes költői én jelenléte itatja át a szövegeket, sajátos, megkülönböztető világot teremtve, és talán az sem túlzó állítás, hogy ez a szuggesztív lírai én a Minden verse, s így az egész költői világ (egyik) tartalom- és formaadó princípiuma. A szuggesztív erejét szinte változatlanul megőrző megszólaló azonban egy változó, egyre idegenebbé és elfogadhatatlanabbá váló világ képeit rajzolja meg, miközben önmaga rezdüléseire kíméletlenül, lemeztelenedve reflektál, s egyre mélyebbre halad az ön- és költészetismeretben. Énjének folyamatos azonosságra törekvése a folytonos változásban az, ami versei világának sajátosságát megteremti, s nem rögzítést vagy rögzítettséget jelent, hanem ellenkezőleg: az egész életműben felvetett kérdések és problémák egyik középpontjának kisugárzását jelöli ki, s megrajzolja, szinte kivési a homo moralis alakját.” (Máthé Andrea)

„Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is egy gyötrelmekkel teli életpálya betetőződését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeiből kifolyólag talán szükségszerű, hogy ilyen korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja. Időszerűtlen, mégis gyönyörű és felemelő volt költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Erről a hitről nem mondott le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Időszerűtlen volt az a csodálatos színészi játék, amelyet költői estjein produkált, azok a mesteri hangvariációk, az üdítő humor, amely természetes velejárója volt egyéniségének.” (Losoncz Alpár)

„Sziveri soraiban ott feszül valami a brechti elidegenítő iróniából. Csontig nyilalló irónia. A test lépcsőzetes leépülése a világ bomlása. A hatalom nem-hatalom. A szó elveszett. A világ költészete aláaknázott. A hit csak komédiaként lehetséges. A hit kudarcra ítélt kalandunk értelmezésének tagadásaként marad meg. Felvetül a kérdés, hogyan lehetséges akkor a költészet, miként lehetséges a fennmaradás? Vajon az ellentmondásos és paradox létezés a tagadáson át marad fenn, a megsemmisülés a fennmaradás alapja? Egyfajta beszéd utáni beszédként? A megsemmisítő bizonyossággal szembeni feltételeként, melyet csak nyelvi árnyakkal lehet felülmúlni?” (Zivlak, Jovan)