Művek

„A Reményi által szerkesztett könyv elsősorban abban különbözik a korábbi gyűjteménytől, hogy nemcsak a verseskötetek anyagára támaszkodik, hanem a drámai munkákból, az esszékből, az önéletrajzi írásokból, a gyerekversekből is nyújt válogatást. Emellett Sziveri-rajzokat is láthatunk a könyv fülein és fejezeteinek elején. Emiatt mondhatjuk azt, hogy ez a munka az eddig legteljesebb változata, s így reprezentatív darabja a szerző életművének. Ám még így sem teljes. […] Reményi jelen munkája egy olyan Sziverit mutat meg, amely kevésbé lehet ismert a szélesebb olvasóközönség előtt. Nem pusztán a drámai művek vagy a gyerekversek, hanem Sziveri képzőművészeti érdeklődésének fontosabb szövegeiből is kapunk ízelítőt. Itt felmerül, hogy talán a »rövid élet titka« nem engedte meg a költőnek, hogy e területen is kiteljesedjen, holott a képzőművészeti esszék jelzik a felkészültségét, tájékozottságát.” (Orcsik Roland)

„A Sziveri-kötet borítója és a címének együttes hatásával azonnal feltárul előttünk az a bizonyos sziveris, kritikus, tragikus, humoros, de sötét hangulat, ami e kiadvány egészét, ahogyan talán az egész életművet is, körüllengi. Benes József grafikája, a saját kezével szemét eltakaró ember ábrázolása, és maga a cím, az idillikus, békés, falusi hangulatra utaló műfaji meghatározás együtthatása által az ironikus felhang azonnal működésbe kezd: egy ironikusan ideális, pásztori (!), békés hangulat, amelyben nem merünk, vagy nem vagyunk képesek, szembesülni saját problémáinkkal.” (Lenkes László)

*

„Szívesen szavalta verseit. Mit »szívesen«: habozás nélkül átengedte magát az előadás szenvedélyének, ha egy megszületett költemény nyilvánosságot követelt magának! A versnek el kell hangzania, valódi közege nem a holt papír – vallotta. Barátai, ha mesélnek róla, nem mulasztják el a maguk történetét arról, ahogyan János fölpattan az asztal tetejére, s úgy szaval, delejes hatással (sokszor alkalmi) közönségére. Többek szerint még egy szerbek látogatta kocsmában is figyelemmel hallgatták. Utolsó napjaiban négy fal közé, betegágyba kényszerülve is felolvasott. A családnak, egy látogatónak, egy magnetofon szalagjának. A hang már erőtlen, de a versnek még dolga van.” (Reményi József Tamás)

„Sziveri és irodalmi munkássága szinte minden – földrajzi, geopolitikai, etnikai, kulturális, nyelvi – szempontból bonyolult mátrixba ágyazódik: a szerző élettereként döntően a Jugoszlávia–Szerbia–Vajdaság, majd két évig Magyarország szolgált; szellemiségének hátterét a viszonylag erős nyugat-európai hatást mutató jugoszláviai, vajdasági magyar, illetve általában a magyar nyelvű irodalom hálózata adja. […] A versek keletkezésének kronológiáját követő horvát nyelvű kötetbe a szerkesztők átgondoltan és fordításérzékenyen emelték át a kiválasztott verseket. A válogatást végzők mindent megtettek azért, hogy Sziveri életművének az adott keretek közötti lehető legteljesebb keresztmetszetével szolgáljanak, olyan verseket választva ki, amelyek egyrészt familiárisak a horvát költészeti paradigmákkal, másrészt jól átvihetők horvát nyelvre.”(Medve Zoltán)

„Olvasom a válogatást, és örülök neki. Hogy van. Hogy így van. Örülök annak, hogy két fiatal ember, ízig-vérig mai (és holnapi) költő és irodalmár válogatta össze a verseket; hektikus élmény volt az olvasás – számomra (is). Várhatóan nem azt a Sziverit kaptam, akit ismertem, és mégis olyan Sziveri-kép bontakozott ki számomra az összeboronálásukból, amelyik erősen hasonlít a bennem megmaradottakra. […] Sziveri János szerzőként jeles, emberként jelenség volt. Hogy utóbbit hogyan értsük, annak megmagyarázására itt aligha van hely. Előbbit pedig halála után sürgősebben, mostanában léhábban, elintézik amúgy is az irodalomtörténészek. Nekem mindkettővel volt dolgom, és megvolt a magam dolga. A szerzővel is, az emberrel is. Látszólag a kettő az ő esetében nagyon lefedi egymást, a valóság azonban erre erősen rácáfol az emlékezetemben. […] Egyszerre kellett szembenéznie politikával és irodalmi trendekkel, kisebbségi léttel és a magyarországi irodalomba való belépés, jelenlét lehetőségeivel. Sokféle tehetségét sokfelé próbálta kamatoztatni. Egyszerre írt és festett, olvasott és képzőművészeti esszékre ragadtatta magát, tájékozódott és próbált elhelyezkedni a maga idejében. Mindez, ha belegondolunk, roppant terhet rótt rá, amit ő hetyke természetességgel hordozott, amíg hordani bírta azokat.” (Zalán Tibor)