Kertész Imre nem tartozott egyik szekértáborhoz sem

A Nobel-díjas írót mindig is zavarta, hogy őt egyszerűen csak holokausztszerzőként említik – mondja lapunknak Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója, akit a kevésbé ismert írásokat tartalmazó új Kertész-kötetről, az eddig meg nem jelent művek feldolgozásáról és Kertész migrációkritikus kijelentéseiről is kérdeztünk.

Ön korábban úgy nyilatkozott, az Intézet legfőbb célja, „hogy az író emlékét méltóképpen ápolják, a kiadatlan műveit sajtó alá rendezzék”. Milyen kiadatlan művei vannak Kertésznek, és várhatóan mikor adják ki ezeket?

A lista hosszú – mindenekelőtt azt kellett felmérnünk, hogy a berlini és a budapesti hagyatékrészekből mely művek kéz- vagy gépiratai hiányoznak. Nem tudok a 20. század második feléből még egy olyan íróról, aki ennyire kevéssé figyelt önmaga dokumentálására, és aki ilyen nagy terjedelemben hagyott hátra kiadatlan írásokat. Eddig négy kiadványunk jelent meg: két kiállítási katalógus, egy bibliográfia, mely az írói életművet mutatja be, valamint egy, az író által összeállított szépprózai válogatás, Világvég-történetek címmel. Befejeződött Kertész legkorábbi, 1958 és 1962 közötti írt naplófeljegyzéseinek sajtó alá rendezése, amelyeket az író még különálló lapokra írt és egy külön dossziéban őrzött meg; e kötet rövidesen németül is megjelenik.

Jelenleg egy másik naplóanyag feldolgozása folyik, mely a maga nemében valódi kuriózum: a Sorstalanság keletkezéstörténetét követi végig 1960-tól 1973-ig,

az író maga állította össze Lét és írás címmel. Készülünk a Kertész által fordított művek egy részének a megjelentetésére, többségük ma már ismeretlennek számít, s akad köztük, amelyik nem is jelent még meg kötetben. Emellett egy képeskönyv és az általam készített életútinterjú kiadását is tervbe vettük. Kertész ötven éven át vezetett naplót, ennek javarésze szintén még kiadásra vár.

 

 

Kőbányai János, a Múlt és Jövő szerkesztője egy helyütt így fogalmazott: „Kertész Imre szenvedett attól, hogy nem szerves része annak a közegnek, amelyben él.” Hol volt igazán otthon Kertész, és mi okozhatta benne ezt az érzést?

Kertész az 1980-as évek végéig belső emigrációban dolgozott, amely tudatos döntés volt a részéről, az irodalmi élet vitáitól távol maradt, aktualitásokhoz kötődő cikkeket nem írt, 46 éves koráig semmit sem publikált. 1990 után a diktatúra elmúltával viszont jogosan érezhette, hogy művei, gondolatai érdeklődésre tarthatnának számot, de ezt csak nagyon ritkán tapasztalta meg – árulkodó tény, hogy esszéit egy kivétellel külföldi felkérésekre írta meg. Mikor a holokauszt kapcsán különböző viták zajlottak nálunk is, csak a legritkább esetben idézték, őt magát pedig sosem kérték fel, hogy írja meg erről a véleményét. 

A Kertész Imre Intézet új székháza a VI. kerületi Benczúr utcában a megnyitó napján, 2020. október 10-én. MTI/Máthé Zoltán

A Kertész Imre Intézet új székháza a VI. kerületi Benczúr utcában a megnyitó napján, 2020. október 10-én. MTI/Máthé Zoltán

 

Mi az oka annak, hogy Kertész mellőzve volt?

Roppant ócska, pragmatikus oka volt:

nem lehetett használni, nem tartozott egyik szekértáborhoz sem.

Egyes urbánus orgánumok dühödt publicisztikákban közölték Orbán Viktor miniszterelnöknek a Kertész Imre Intézet megnyitóján tartott beszédére reagálva, hogy Kertész Imre igenis az „övék”. Van értelme effajta marakodásnak Kertész felett, és ha igen, kié Kertész Imre?

Semmi értelme az efféle marakodásnak. Kertész szuverén alkotó, tanulni lehet és kell is tőle, de kisajátítani nem lehet, és minden látszat ellenére sem volt megosztó személyiség. Sem az alkata, sem az írásai nem megosztók, épp ellenkezőleg. Nagy felháborodást okozott, amikor elfogadta a Szent István-rendet – ám nem vette figyelembe senki a sajtónyilatkozatát, hogy ezzel is a megosztottság értelmetlenségét akarta jelezni. A Kertész körül fel-fellángolt viták mindig mesterkéltek voltak, melyben szerepet játszott az irigység, és persze a műveinek nem ismerete is: nem olvasták, de mindenkinek volt véleménye Kertészről.

Már Kertész halálakor is azt mondta, hogy az író nem volt megosztó személyiség. Egyes megjegyzései a migrációról viszont mégis heves vitákat váltottak ki. Mi tette a migrációval szemben kritikussá Kertészt, és nevezhetjük-e őt ezért csalódott liberálisnak?

A végső kocsma című, 2014-ben megjelent kötetében olvashatók az ezzel kapcsolatos gondolatai, amelyeket még 2005-ben jegyzett le. És hogy egy kicsit igazoljam az előbbi állításomat, ahhoz hadd mondjam el, hogy ez a könyv egyszerre jelent meg magyarul, németül, franciául és svédül. A svéd kiadó a kötet népszerűsítése céljából egy napilapban megjelentetett szemelvényeket, oda válogatták be a bevándorlással szembeni kritikus megjegyzéseit. Erre figyelt fel néhány magyar sajtóorgánum, és abból idézték vissza e kijelentéseket: azaz itthon nem olvasták a könyvet. Amúgy látnoki szavak voltak ezek a részéről, és amikor utóbb megkérdezték, fenntartotta őket. 

Akkor ebben a kérdésben mégis csak megosztó volt? Elvégre két táborra szakadt Európa, migrációpárti és -ellenes táborra.

A bevándorlást nagyon komoly veszélynek tartotta az európai kultúrára nézve,

vagyis nem egyszerű politikai kérdésként láttatta, főleg nem 2005-ben, tíz évvel a nagyobb hullám előtt. Radikális író volt, mint minden komoly alkotó, de nem a közéletet akarta jobban mérgesíteni, nem is vett részt ilyen vitákban.

 

 

Más megosztó idézet is felmerül: 2013-ban „holokausztbizniszről”, „holokausztbohócokról” beszélt egy interjújában.

Természetszerű, hogy egy holokauszt-túlélő, ilyen témában irodalmi Nobelt nyerő szerző megcsömöröljön a témától?
Szerintem igen. Rá akartak osztani egy szerepet, főleg nyugaton, amire ő ráunt, mikor látta ennek a csapdáját. Ünnepi megemlékezések szónokaként használták, és ez a szerepkör nem tetszett neki. Érthető, hiszen ő azt gondolta, hogy a holokauszt nem zsidó belügy, hanem sokkal szélesebb körű, valamennyiünk közös felelőssége. Nem hitt egy egyedül érvényes holokauszt-narratívában, az érdekharcokban nem kívánt részt venni, de emellett

mindig is zavarta, hogy őt egyszerűen csak holokausztszerzőként említik.

Amit a holokauszt kapcsán mond, az ugyanúgy érvényes minden diktatúrára, így a kommunizmusra is. Azt is nyilatkozta, hogy az öngyilkosságtól az mentette meg, hogy egyik diktatúrából csöppent a másikba, és hogy felnőttfejjel, a Kádár-rendszerben értette meg a mindenkori diktatúrák mechanizmusát. 

Orbán Viktor miniszterelnök utalt rá az Intézet megnyitóján mondott beszédében, hogy a jobboldal korábban kevéssé értékelte Kertészt. Beszélhetünk Kertész újraértékeléséről a jobboldalon, és ha igen, mikor lesz „befejezett” ez a folyamat?

Befejezni sosem lehet, s nem is kell. A jobboldalon elfogadottabb lett abban az értelemben, hogy nincsenek már a heves támadások. Az idő eldönti, miről is szólnak a művek, de ehhez olvasni kell, és a műveket könyvpiacon tartani. Sok teendőnk van még, hogy minél szélesebb körben megismertessük Kertészt. Ezt a célt szolgálja például a vándorkiállításunk, amelynek „Az ismeretlen Kertész Imre” a címe, és a fiatalkorát mutatja be. Emellett pályázatok, ösztöndíjak meghirdetését is tervezzük a jövőben.

Legújabb kiadványuk a Világvég-történetek. Mit kell tudnia az olvasónak a munkáról?

Kertésznek 1993 és 1997 között nem volt magyarországi kiadója, ám általánosságban is elmondható, hogy a nemzetközi sikerek eléréséig nem nagyon volt szerencsés a hazai kiadókkal való kapcsolata. 1994-ben felmerült, hogy négy évre szerződést köt a Helikon Kiadóval, és ennek első kötete lett volna ez a bizonyos Világvég-történetek. Ő állította össze, és írt hozzá egy előszót is. A kiadó azonban, nem bízva az üzleti sikerben, elállt a tervétől, és így fiókban maradt a gépirat. Maga a kötet összeállítása roppant érdekes, mint az is, ahogyan Kertész láttatja ezeket a kevésbé ismert, kisebb terjedelmű elbeszéléseit. Ide tartozik A nyomkereső című kisregény, a Világpolgár és zarándok, valamint A pad című novella, melyek kimaradtak a Magvető-féle életműkiadásból, aztán a Budapest, Bécs, Budapest című esszé, a Jegyzőkönyv és Az angol lobogó című két elbeszélés.

Az előszóban Kertész egy tanúságtevő élet krónikájaként, illetve e krónika egyes fejezeteiként látja ezeket az írásokat, melyek arról szólnak, hogy a kudarcok, vesztes helyzetek közepette is hogyan lehet az egyén identitását megőrizni, vagy épp az elveszett identitást visszaszerezni. Ezek ugyanazok a nagy problémák, amelyek a regényeiben is ott vannak: a saját sorsunk megalkotása mindegyik elbeszélésnek a fő problémája. Ez is azt igazolja, hogy a kertészi életmű megbonthatatlan egészet alkot, és valamennyi munkája egyforma figyelmet érdemel.

Forrás: mandiner.hu

Szerző: Veszprémy László Bernát

(Nyitókép: Fortepan / Hunyady József)