„Az életem legfontosabb tartalma mégiscsak a szabadság volt” – vallotta Kertész Imre, az első Nobel-díjas magyar író, aki 1929. november 9-én született Budapesten. 1944 nyarán koncentrációs táborba deportálták. Megjárta Buchenwaldot és Auschwitzot. 16 évesen szabadult. A kommunista diktatúra alatt távol tartotta magát az irodalmi élettől; zenés vígjátékok írásából és műfordításokból tartotta el magát. Első regényét, a diktatúra természetrajzát tükröző Sorstalanságot, 1960-tól tizenhárom éven keresztül írta. A könyv csak 1975-ben jelenhetett meg, és a rendszerváltoztatásig szinte észrevétlen maradt. Művei az 1990-es évektől kerültek a hazai és a nemzetközi figyelem középpontjába. 2002-ben első magyar íróként irodalmi munkásságáért Nobel-díjat kapott. Életműve a regény, az esszé- és naplóirodalom műfajában is kiemelkedő jelentőségű; könyvei immár több tucat nyelven olvashatók. Munkásságát számtalan nemzetközi díjjal jutalmazták, s hazájától is megkapta a legjelentősebb kitüntetéseket, előbb a Kossuth-díjat, majd a Szent István-rendet.
A Kertész Imre Intézet Benczúr utcai székházánál, az író egykori, Török utcai lakásánál és a Fiumei úti sírkertben emlékeztünk az író születésnapjára.
„Ha olykor szorongok a jövőtől, ha „méltánytalannak” vélem helyzetemet, ha futó rémület fog el a szegénység, a kilátástalanság és életlehetőségeim bezárulása miatt, akkor, nos, akkor elfeledkezem róla, hogy a kiszolgáltatottságot választottam; és büszke elégtétel helyett, lám, ostoba csodálkozással fogadom, ha kiszolgáltatottként bánnak velem. »Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?« "
(Kertész Imre: Az eszmélet szintjei. Feljegyzések 1960–1994.)
